Csodaidők sorozat - ami a januári estéimet kitöltötte

Az alábbi értékelést a Molyon írtam, a legutóbbi komoly olvasmányélményemről.

Nem kifejezetten a 4. kötetről szeretnék írni, hanem a Csodaidőkről egyben. Pár napja fejeztem be a sorozatot és talán már eltelt annyi idő, hogy ne csak kapkodjam a levegőt tőle, hanem valami értelmeset is össze tudjak foglalni.

Összességében (és elöljáróban): hihetetlenül komplex és egyedi világba zuhantam, rögtön ahogy kinyitottam az Ogfákat, és a történet szívóhatása folyamatosan megmaradt, az első könyv első oldalától a 4. kötet legvégéig. Egy ennyire koherens, egyszerre nagyon más és mégis nagyon UGYANOLYAN világot megalkotni hihetetlen sok előkészületet és tervezést igényelhetett!! De Eta ennél sokkal többet tett. Szereplőit hús-vér karakterekként helyezte bele ebbe az alaposan megrajzolt környezetbe és ez igaz nemcsak a fő-, de mellékszereplőkre is. Olvastam korábban valamelyik kommentben, hogy id. Yaan kiállhatatlanságát valaki túlzottan sablonosnak találta, mert hogy ilyen ember nincs is. Háááát, szerintem meg van, én például ismertem hasonlót. Igaz, nála kaptam egy olyan lehetőséget, hogy élete végére megérthessem, mi vezette a ”mufurc-kiállhatatlan-szenya-dögség” útjára. Ettől nem lett kellemesebb ember (Isten nyugosztalja), de sokkal érthetőbb lett. És ez fontos. Visszatérve a könyvekhez: nagyon kevés hiányjel fogalmazódott meg bennem a végéig, de az egyik tényleg az, hogy az öregebb Yaan alakjának mozgatórugóit kicsit erősíteni lehetett volna. Miért lett ilyen gyanakvó és pitiáner figura? Kinek akart egész pontosan megfelelni? Ahogy Shonda esetében is kiderülnek lelki mozgatórugók, úgy Yaanra is kíváncsi lettem volna.

A szereplők egyébként nagyon nagy lelki utakat jártak be, akkor is, ha mellékszereplők voltak. Egyik ilyen kedvencem David alakja volt, de említhetném a fiatalon meghalt Ronent, vagy a derűs Vasladyt, Malin mamát is. Nagyon szerettem egyébként Malin mama állandósított harmóniáját és harcolni tudását, aminek fejlesztésére aztán nagy szüksége is lett… Judy és az ifjabb Yaan változásai pedig önmagukban is megérnének egy(-két) misét… Zseniálisan volt megírva. Egyetlen egy ponton éreztem Yaan változását túl élesnek (és ez a második hiányom): a legvégén. Valahogy az volt az érzésem, hogy Eta szépen akarja lezárni a történetet, ezért kicsit „erőszakot tett” rajta. Az én Yaan-omnak még kellett volna egy-két év, mire felengedi magában a bűntudatát az új kiscsaládért, elfogadja a fiát és volt menyasszonyát és végleg visszatér az övéihez. A folyamat egy kicsit túl gyorsnak tűnt… De rögtön hozzá is teszem, hogy attól én még változatlan iramban faltam és szerettem a könyve(ke)t és amikor az utolsó oldal után nagy lendülettel továbblapoztam a következő fejezet reményében, úgy érintett az üres oldal látványa, mintha gyomorba vágtak volna… Hát mi ez, ha nem tökéletes katarzis-építés? :-)

Még pár mondatot szólnom kell a szerkezetről. Először Larry Durrell Alexandriai négyesében figyeltem fel a több elbeszélős technikára, ami rögtön nagyon meg is tetszett. A történet nem fogott meg akkor még valami nagyon (szinte egyáltalán nem), de a cselekménymesélés módját iszonyatosan izgalmasnak találtam. Merthogy nincs egy igazság, nincs egy objektív formula, amit az életre és dolgaira alkalmazhatunk – és hogy ezt valaki írásban közvetíteni tudja, hát az nagyon tetszett. Ezért jött be annyira Eta megoldása is. Igaz, itt nem ugyanazt a cselekménysort látjuk a három szereplő nézőpontjából, hanem folyamatos cselekményvezetést és baromi pontosan kitalált idő-ugrásokat (a dramaturgiailag legszívszaggatóbb helyeken, persze). De hemzseg a történet az oda-és visszautalásoktól, hogy beleláthassunk az élet relativitásába (= ami az egyik sorsban megmentő fordulat, az a másikban katasztrófa). Nagyon tetszett.

Hát ennyi. @Eta, zseni vagy. És még egyszer köszönöm a könyvakció meghosszabbítását ;-)


Több értékelést is írtam már, azok itt olvashatóak.

Beethoven és a kicsi, amiből nagy lesz

Ma láttuk a Király beszéde című gyönyörű filmet.

Még mindig a hatása alatt vagyok nemcsak a történetnek, de a színészi játék(ok)nak is. Bertie emberi vonásait feleslegesnek érzem hosszan ecsetelni, hiszen az egész film erre a toposzra épül. Azért annyira könnyen mégsem tudok tőle elszakadni, mert az egész alkotást megindítóan széppé tette és úgy volt finoman érzelmes, hoogy közben rendkívül szemérmesen tartott távolságot a királyi család intim szférájától.

A színészek játéka zseniális volt. Geoffry Rush például úgy méltatta színésztársa, Colin - Nemdárszi - Firth játékát, hogy egy interjúban elmesélte: Colint sohasem látták a dadogást gyakorolni. Az első jelenetbeállításoktól fogva úgy beszélt, hogy közben nyelvét törve vívott harcot minden egyes szóval. VI. György megformálójaként abszolút hitelesnek is bizonyult.

De a bejegyzésnek "csak" katalizátora a film - bocsánat az idézőjelért -, mert amiről valójában írni valóm van, az Ludwig van Beethoven zenéje. A 7. szimfónia 2. tétele, mely a maga saját dramaturgiájával a megfilmesített történet szerves részévé, sőt magyarázójává válik - ahogy az Mozart Requiemjével is történt az Amadeus című film esetén. A zene a történetvezetés fő mozgatórugója lett.

Induljunk csak el egy szomorú hangvételű, végtelenül egyszerű, de méltóságteljes dallammal. Akadozik, egyedül szól a riasztó csöndben; mint Bertie hangja, ahogy küzd magával és a bénító dadogással. Aztán bekapcsolódik egy második dallam, először szigorúan alárendelve a már ismertnek, azt azonban mégis kiegészítve, megtámogatva. Ezt teszi a filmben Lionel is. Szinte látom magam előtt ismét a jelenetet, ahogy feszült figyelemmel nézi tanítványa próbatételét a rádiós mikrofon túloldalán.

A királyi beszéd témája komor. Egyszerre kell jeleznie, hogy a Birodalom ismét háború előtt áll, hogy erőre és kitartásra van minden királyi alattvalónak szüksége, sok szörnyűség vár mindenkire és hogy uralkodó tisztában van vele: nem tud egyszerre mindenhol ott lenni, hogy személyesen buzdítsa népét. Ahogy a téma kibomlik a zenében, lesz a király beszéde is egyre összefüggőbb, hogy a végére a hallgatóság a tartalomra figyeljen, ne a "csomagolásra". Így lesz a kicsiből nagy, az ostinatós egyszerű dallamból pedig, amit - szerintem tévesen - sokan gyászindulónak tartanak, minden érzékünkre ható, kiteljesedett harmónia.

A bejegyzés címére kattintva Leonard Bernstein értelmezésében hallható a 2. tétel. Ide kattintva pedig megnyílik egy NLC-cikk, aminek végén meghallgatható az eredeti beszéd.