Murakami Haruki: 1Q84

Olyan közegben nevelkedtem, ahogy szerintem kisgyereket nem szabad nevelni. Volt ugyanis a neveltetésemben egy nagy rizikófaktor: hogy ti. szorongásos, bezárkózó, a lehetőségeit meg nem valósító felnőtté válok. Hogy ez a rizikó mennyire jött be, vagy mennyire nem, azt „belülről” eléggé nehezen tudom megítélni – és nem is ez a lényeg. Hanem hogy minden olyan rész, ami Tengo és főleg Aomame gyermekkoráról, kirekesztettségéről szólt, nekem és rólam is szólt. Ugyanúgy azok a részek is, amikor a felnőtt ember vívódásait láttam. Hogy vész esetén visszajönnek a régi sémák, a régi beidegződések… Ó igen, ezt én nagyon sokszor megélem. Emiatt akkor is közel éreztem volna magamhoz a történetet, ha a cselekmény nem köt le. De hát az is lekötött.


Nagyon szeretem, hogy Murakami Haruki NEM ad magyarázatot mindenre, mert szerintem nem is kell neki ezt tennie. Nagyon szeretem a hőseit. Nagyon szeretem, ahogy a halált ábrázolja. És nagyon szeretem azt a szeretet-nyelvet, amivel a világ ócskaságait és szépségeit egyformán elénk tárja.


Nekem az a végső konklúzió a könyv után, hogy szeretni kell.


Ott van a megváltás.

Beethoven és a kicsi, amiből nagy lesz

Ma láttuk a Király beszéde című gyönyörű filmet.

Még mindig a hatása alatt vagyok nemcsak a történetnek, de a színészi játék(ok)nak is. Bertie emberi vonásait feleslegesnek érzem hosszan ecsetelni, hiszen az egész film erre a toposzra épül. Azért annyira könnyen mégsem tudok tőle elszakadni, mert az egész alkotást megindítóan széppé tette és úgy volt finoman érzelmes, hoogy közben rendkívül szemérmesen tartott távolságot a királyi család intim szférájától.

A színészek játéka zseniális volt. Geoffry Rush például úgy méltatta színésztársa, Colin - Nemdárszi - Firth játékát, hogy egy interjúban elmesélte: Colint sohasem látták a dadogást gyakorolni. Az első jelenetbeállításoktól fogva úgy beszélt, hogy közben nyelvét törve vívott harcot minden egyes szóval. VI. György megformálójaként abszolút hitelesnek is bizonyult.

De a bejegyzésnek "csak" katalizátora a film - bocsánat az idézőjelért -, mert amiről valójában írni valóm van, az Ludwig van Beethoven zenéje. A 7. szimfónia 2. tétele, mely a maga saját dramaturgiájával a megfilmesített történet szerves részévé, sőt magyarázójává válik - ahogy az Mozart Requiemjével is történt az Amadeus című film esetén. A zene a történetvezetés fő mozgatórugója lett.

Induljunk csak el egy szomorú hangvételű, végtelenül egyszerű, de méltóságteljes dallammal. Akadozik, egyedül szól a riasztó csöndben; mint Bertie hangja, ahogy küzd magával és a bénító dadogással. Aztán bekapcsolódik egy második dallam, először szigorúan alárendelve a már ismertnek, azt azonban mégis kiegészítve, megtámogatva. Ezt teszi a filmben Lionel is. Szinte látom magam előtt ismét a jelenetet, ahogy feszült figyelemmel nézi tanítványa próbatételét a rádiós mikrofon túloldalán.

A királyi beszéd témája komor. Egyszerre kell jeleznie, hogy a Birodalom ismét háború előtt áll, hogy erőre és kitartásra van minden királyi alattvalónak szüksége, sok szörnyűség vár mindenkire és hogy uralkodó tisztában van vele: nem tud egyszerre mindenhol ott lenni, hogy személyesen buzdítsa népét. Ahogy a téma kibomlik a zenében, lesz a király beszéde is egyre összefüggőbb, hogy a végére a hallgatóság a tartalomra figyeljen, ne a "csomagolásra". Így lesz a kicsiből nagy, az ostinatós egyszerű dallamból pedig, amit - szerintem tévesen - sokan gyászindulónak tartanak, minden érzékünkre ható, kiteljesedett harmónia.

A bejegyzés címére kattintva Leonard Bernstein értelmezésében hallható a 2. tétel. Ide kattintva pedig megnyílik egy NLC-cikk, aminek végén meghallgatható az eredeti beszéd.