Olyan közegben nevelkedtem, ahogy szerintem kisgyereket nem szabad nevelni. Volt ugyanis a neveltetésemben egy nagy rizikófaktor: hogy ti. szorongásos, bezárkózó, a lehetőségeit meg nem valósító felnőtté válok. Hogy ez a rizikó mennyire jött be, vagy mennyire nem, azt „belülről” eléggé nehezen tudom megítélni – és nem is ez a lényeg. Hanem hogy minden olyan rész, ami Tengo és főleg Aomame gyermekkoráról, kirekesztettségéről szólt, nekem és rólam is szólt. Ugyanúgy azok a részek is, amikor a felnőtt ember vívódásait láttam. Hogy vész esetén visszajönnek a régi sémák, a régi beidegződések… Ó igen, ezt én nagyon sokszor megélem. Emiatt akkor is közel éreztem volna magamhoz a történetet, ha a cselekmény nem köt le. De hát az is lekötött.
Nagyon szeretem, hogy Murakami Haruki NEM ad magyarázatot mindenre, mert szerintem nem is kell neki ezt tennie. Nagyon szeretem a hőseit. Nagyon szeretem, ahogy a halált ábrázolja. És nagyon szeretem azt a szeretet-nyelvet, amivel a világ ócskaságait és szépségeit egyformán elénk tárja.
Nekem az a végső konklúzió a könyv után, hogy szeretni kell.
Ott van a megváltás.
