Az alábbi értékelést a Molyon írtam, a legutóbbi komoly olvasmányélményemről.
Nem kifejezetten a 4. kötetről szeretnék írni, hanem a Csodaidőkről egyben. Pár napja fejeztem be a sorozatot és talán már eltelt annyi idő, hogy ne csak kapkodjam a levegőt tőle, hanem valami értelmeset is össze tudjak foglalni.
Összességében (és elöljáróban): hihetetlenül komplex és egyedi világba zuhantam, rögtön ahogy kinyitottam az Ogfákat, és a történet szívóhatása folyamatosan megmaradt, az első könyv első oldalától a 4. kötet legvégéig. Egy ennyire koherens, egyszerre nagyon más és mégis nagyon UGYANOLYAN világot megalkotni hihetetlen sok előkészületet és tervezést igényelhetett!! De Eta ennél sokkal többet tett. Szereplőit hús-vér karakterekként helyezte bele ebbe az alaposan megrajzolt környezetbe és ez igaz nemcsak a fő-, de mellékszereplőkre is. Olvastam korábban valamelyik kommentben, hogy id. Yaan kiállhatatlanságát valaki túlzottan sablonosnak találta, mert hogy ilyen ember nincs is. Háááát, szerintem meg van, én például ismertem hasonlót. Igaz, nála kaptam egy olyan lehetőséget, hogy élete végére megérthessem, mi vezette a ”mufurc-kiállhatatlan-szenya-dögség” útjára. Ettől nem lett kellemesebb ember (Isten nyugosztalja), de sokkal érthetőbb lett. És ez fontos. Visszatérve a könyvekhez: nagyon kevés hiányjel fogalmazódott meg bennem a végéig, de az egyik tényleg az, hogy az öregebb Yaan alakjának mozgatórugóit kicsit erősíteni lehetett volna. Miért lett ilyen gyanakvó és pitiáner figura? Kinek akart egész pontosan megfelelni? Ahogy Shonda esetében is kiderülnek lelki mozgatórugók, úgy Yaanra is kíváncsi lettem volna.
A szereplők egyébként nagyon nagy lelki utakat jártak be, akkor is, ha mellékszereplők voltak. Egyik ilyen kedvencem David alakja volt, de említhetném a fiatalon meghalt Ronent, vagy a derűs Vasladyt, Malin mamát is. Nagyon szerettem egyébként Malin mama állandósított harmóniáját és harcolni tudását, aminek fejlesztésére aztán nagy szüksége is lett… Judy és az ifjabb Yaan változásai pedig önmagukban is megérnének egy(-két) misét… Zseniálisan volt megírva. Egyetlen egy ponton éreztem Yaan változását túl élesnek (és ez a második hiányom): a legvégén. Valahogy az volt az érzésem, hogy Eta szépen akarja lezárni a történetet, ezért kicsit „erőszakot tett” rajta. Az én Yaan-omnak még kellett volna egy-két év, mire felengedi magában a bűntudatát az új kiscsaládért, elfogadja a fiát és volt menyasszonyát és végleg visszatér az övéihez. A folyamat egy kicsit túl gyorsnak tűnt… De rögtön hozzá is teszem, hogy attól én még változatlan iramban faltam és szerettem a könyve(ke)t és amikor az utolsó oldal után nagy lendülettel továbblapoztam a következő fejezet reményében, úgy érintett az üres oldal látványa, mintha gyomorba vágtak volna… Hát mi ez, ha nem tökéletes katarzis-építés? :-)
Még pár mondatot szólnom kell a szerkezetről. Először Larry Durrell Alexandriai négyesében figyeltem fel a több elbeszélős technikára, ami rögtön nagyon meg is tetszett. A történet nem fogott meg akkor még valami nagyon (szinte egyáltalán nem), de a cselekménymesélés módját iszonyatosan izgalmasnak találtam. Merthogy nincs egy igazság, nincs egy objektív formula, amit az életre és dolgaira alkalmazhatunk – és hogy ezt valaki írásban közvetíteni tudja, hát az nagyon tetszett. Ezért jött be annyira Eta megoldása is. Igaz, itt nem ugyanazt a cselekménysort látjuk a három szereplő nézőpontjából, hanem folyamatos cselekményvezetést és baromi pontosan kitalált idő-ugrásokat (a dramaturgiailag legszívszaggatóbb helyeken, persze). De hemzseg a történet az oda-és visszautalásoktól, hogy beleláthassunk az élet relativitásába (= ami az egyik sorsban megmentő fordulat, az a másikban katasztrófa). Nagyon tetszett.
Hát ennyi. @Eta, zseni vagy. És még egyszer köszönöm a könyvakció meghosszabbítását ;-)
Több értékelést is írtam már,
azok itt olvashatóak.
