Ma egy baromi hosszan halogatott szűrővizsgálaton vettem részt. Amikor az orvosom tisztába jött a helyzettel, jól elhűlt, majd gyorsan le is hordott, hogy hogy a fenébe nem voltam képes normálisan kontrollvizsgálatra járni, mint minden más - nálam valószínűleg több értelemmel bíró - felnőtt emberi egyed.
Az emberben ilyenkor akaratlanul felmerül, hogy most jól megmagyarázza a bizonyítványát, aztán meg hogy hülye fejjel fogadkozni kezd mindjárt... De ezirányú törekvésem rögtön meg is állítottam, hiszen nem a dokinénivel és az asszisztenssel szúrtam ki, de nem ám. Hát akkor? Teljesen felesleges lenne magyarázkodni, úgyhogy inkább el sem kezdtem (csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség).
A vizsgálat végén - még mindig - leforrázva és kb. 2 cm-re összetöppedve hagytam el az SZTK-t. Bűntudatom közben lelkesen sarjadásnak indult az új táptalajban és ez nem is változott, míg visszafelé vágtáztam a munkahelyemre. Gondolatban válogatni kezdtem a magamra aggatható jelzők között, mint pl. SZD egy hanyag disznó, egy anyaszomorító, egy sz**kupac. Ez így ment kb. 20 percig, míg a Deákra nem értem.
Ekkor azonban elhaladtam három-négy turista előtt [menet közben még marcang-marcang]. Egyszer csak az egyik mókus rám nézett, jól megmustrált, majd félhangosan közölte, hogy "hmmm, Europe is a very nice place" (= "hmmm, Európa nagyon jó hely"). És Dórika mit csinált erre? FELVIDULT.
A helyzetből két alapvető tanulság biztosan levonható (többet most nem kerestem):
1. A rossz hangulat ellenszere a dicséret.
2. Én meg egy hiú dög vagyok.
