Game over

Féltem.
Féltem a beleolvadástól. Féltem az önfeladástól. Féltem a teljes önátadástól. Féltem a határaim elmosásától. Félem a nehezen hangsúlyba rángatott - bár nagyon magányos - életem feladásától.
Minden változás billent, kibillent, felforgat. Féltem.

Aztán jöttél, szó-cunamit zúdítottál rám, szeretetet és elfogadást és odafigyelést és csodálatot és szerelmet adtál és én azt sem tudtam hirtelen, hová legyek. Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam. Olykor megrettenve hátráltam, máskor meg lassan elkezdtem élvezni a figyelmed és a figyelmességed, utána meg a bűntudat gyötört, hogy kihasznállak. Sokat voltam beteg. Gyötrődtem.
Tudtam, hogy hiába tetszik, hogy tetszem Neked, ez nem lesz elég. Pontosabban: nem emiatt lesz ez jó.
Sőt. Hogy jó lesz-e, az hónapokig kérdés volt számomra. Gyötrődtem. Újra és újra leírtam: ezt az embert semmiképpen nem szeretném megbántani.

Féltettelek magamtól.

Aztán egyszer csak másfajta szó-cunami jött. Kijózanító. Még mindig tele volt szerelemmel, de fájdalommal és kétségbeeséssel és felháborodással és vággyal is: a jogos elvárással, hogy legyek őszinte és hagyjam abba a lebegtetést. A lebegtetéses ridegtartást. Mondjam meg, mit szeretnék. Mondjam meg, hogy van-e jövőnk.
Kemény volt, kijózanító.
Rá kellett jönnöm, hogy miközben én odabenn őrlődtem a saját múltammal és démonaimmal és félelmeimmel, Téged is belevontalak, akaratlanul. Hogy annyira el voltam magammal foglalva, hogy önző módon nem vettem észre: minden akaratom ellenére éppen bántalak. Egy hangos szó, vagy egy rosszul időzített mondat nélkül, pusztán a(z el)hallgatással. Hogy azt az embert, aki minden rezdülést észrevesz, nem lehet hónapokig egyszer-kétszer látni, alig beszélni vele. Nem lehet, vagy legalábbis nem büntetlenül.

Mivel a leveledbe tettél Te is kisebb támadásokat, azokat dérrel-dúrral visszavertem, hangot adva jogos(nak vélt) felháborodásomnak. Pedig a legjobban azért haragudtam Rád, mert igazad volt. Tényleg lebegtettem és kiskapukat hagytam magam számára, hogy ha kell, visszavonulhassak.
A leveledért pedig büszkén besöpörtem a bocsánatkérésed, miközben Te csak őszinte és igazi voltál. Gyötrődő és igazi. Én viszont burkoltan pökhendi. Szörnyű.



És itt valamilyen isteni kegyelem folytán beért az elmúlt két hosszú kapcsolatom, a - közöttük, alattuk, utánuk - eltöltött rengeteg magányos idő tapasztalata: hogy a meccseknek vége van. Véget kell és lehet nekik vetni.
Hogy ez nem egy (újabb, ötszázadik) játszma, amit meg kell nyerni, egy vita, ahol győzni kell és letolni a másik torkán a győzelmet, majd kierőszakolni egy bocsánatkérést. Ez az élet, amit ha lélektől-lélekig, harmóniában szeretnék élni, akkor a hatalmi játszmákat egyszer és mindenkorra sutba kell tenni. Mindenkinek lehet igaza, na és? A hajára kenheti.

Kellett pár nap, míg hangomra találtam. De remélem, akkor el tudtam Neked mondani, mennyire sajnálom.
Hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért felfigyeltél rám. Hogy mennyire csodállak. Hogy mennyire-mennyire szeretlek. Hogy tudom, mit érzel, mert én is azt érzem. Hogy figyelek Rád, ahogy Te is figyelsz rám. Hogy mindent megteszek érted ezen a világon, ahogy Te is megteszel értem mindent. Hogy Te vagy a velem egyenlő és a hozzám hasonló, "my equal and my likeness".

Azóta számolom úgy, hogy együtt vagyunk. Azóta vagyok végtelenül hálás az Örökkévalónak, mert néha olyan kevesen múlnak a dolgok...

Fantasztikus érzés szabadnak lenni, lassacskán megszabadulni egy eddig hajszolt, eleve vesztes életprogramtól, minden nap hátrahagyni valamennyit belőle.

Már nem félek és nem féltelek magamtól. Önfeledten felolvadok Benned.
Vége a játéknak. Élet van.

"My equal and my likeness"

Az elmúlt hetekben - számomra is váratlanul - újból beleszerettem Charlotte Brontë Jane Eyre-jébe. Egyszerre foglalkoztat a regény is és a két legutóbbi filmadaptáció is. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Hiába olvasom újra és újra angolul vagy magyarul, hiába pergetem végig a filmkockákat (vagy akár az egész filmsorozatot / filmet), olyan, mintha a sivatag homokját akarnám egy pohár vízzel újra termékennyé tenni. Egyszóval: dolgom van vele még, valamit üzen és hozzáad jelenlegi életemhez.

Azt remélem, hogy ha itt és most megfejtem, enged a szorongatás, a magány és az elérhető választási lehetőségeknek az a fojtó hiánya, amit - sok más egyéb mellett - olyan jól kifejez a mű. És ami az életemet jelenleg legjobban jellemzi.

A harminchetedikben vagyok. Ez csak egy szám, ami nem határoz meg engem. Vagy ha mégis, csak annyiban, hogy elmúlt éveim tapasztalatainak összessége vagyok és ami ebbe a harminchat és félbe belefért, azt nem szívesen élném újra. Jobb, hogy már megvannak :-)

Az elmúlt éveim tanulságait hosszú lenne felsorolni, de pár dolog igenis ide tartozik: mire lezártam első komoly kapcsolatomat, megtanultam, hogy a másik felet megváltoztatni nem lehet. Mire férjhez mentem, megértettem a türelem fontosságát és jól-rosszul (rosszul-jól) elkezdtem használni is. Majd anya lettem és megtapasztaltam, hogyan kell zárójelbe tenni önző, követelőző énemet. Mire pedig elváltam, megtapasztaltam azt is, hogy magamat és a dolgokhoz való hozzáállásomat is csak egy pontig lehet és szabad megváltoztatnom. Ez nem önzés és szó sincs semmiféle szingli-divatról, meg a küzdelmek hamar feladásáról...

Aki úgy gondol a válófelekre, mint a házasság értékeit nem látó önző individuumokra, akik nem elég rugalmasak, hogy megoldják a házasélet kihívásait, azok egyszerűen sablonná változtatják hús-vér embertársaik életét, ami nagy hiba. Orsolyka barátnőm ajánlásával olvastam egy idevágó érdekes gondolatsort Zentai Annától:

"Egyszerűen fogalmazva: bármi, amit megítélsz, azzal onnan kezdve dolgod van. Legyen az egy vallás, egy nézet, egy eszme, egy helyzet, egy állapot, egy emberi magatartás. Onnan kezdve, hogy bármit elítélsz, belekerül a karmádba az, hogy azt a dolgot megtapasztald, így oldd fel az ítélkezést. Egyrészt, hogy megértsd: mindennek oka van és a Teremtő nagyon is jól tudja, mit miért tesz, vagy enged meg, akkor is, ha te nem tudod, hogy miért. Másrészt, mert ha tágítjuk az addig leszűkült tudatunkat, másképp nézve és értve a történéseket, sokkal több örömünk lesz benn, márpedig ez egy lényegi cél a létezésben." (forrás)

Amikor azt írom, hogy nem is lehet és nem is kell megváltoztatni magamat, kizárólag az egészséges önszeretetről és önbecsülésről beszélek. Hogy az ember önmagában alkosson egészet, mielőtt a vele egyenlőt és hozzá hasonlót ("equal and likeness") megtalálná. Ha tehetném, minden középiskolában taníttatnám az önismeret és az önszeretet titkait, hogy kevesebb legyen a szorongás és a düh, ami az én mindennapjaimat is annyi éven át mérgezte. Szerencsésnek tartom magam, amiért az ördögi körből egy új élet születése kirántott. Bálint fiamtól tanulom, hogy benne tudjak élni a jelenben, önfeledten, a minden keretet szétfeszítő indulatok nélkül. De ő se lehet mankó az édesanyja számára. És a mindent szétfeszítő indlatokkal is van még dolgom.

Ha úgy mennék tovább, ahogy eddig haladtam, akkor valószínűleg megint egy újabb kapaszkodót keresnék a következő partnerben, teli kisebbrendűségi érzéssel és önmagam lekicsinylésével. És az sem a kicsi fiamnak nem lenne jó, akinek példát mutatok, sem nekem, sem a leendő partneremnek.

Az elmúlt hónapokban tehát jó mélyen bemerészkedtem a saját privát poklomba. Megéltem a magányt, a gyászt, az elhagyatottságot. Igyekeztem békében lezárni, ami volt. Most az építkezés ideje jön, aminek első lépése volt ez az írás: megfogalmazni a tervet.

Jane Eyre és Edward Fairfax Rochester akkor váltak igazán egymás partnereivé, mire mindketten megjárták a poklot és visszatértek belőle. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, nekik sem volt az. Mindent elvesztettek ami fontos volt számukra, mielőtt megtalálták a nyugalmukat. (Mindeközben társadalmi megítélésük is változott, de ezt inkább amolyan "kötelező penzumnak" érzem Charlotte Brontë-nál, hogy széles körben elfogadhatóvá tegye e két lélek összekapcsolódását.)

Remélem, hogy nekem már nem kell elveszítsem mindenemet azért, hogy megélhessem a teljességet. Remélem, hogy a legközelebbi menny- és pokoljárásomat már olyan valakivel tudom megosztani, akivel egy cél felé haladunk, közösen, közös erőből, egyetértésben, igazi osztott és sokszorozott szeretetben. A velem egyenlővel, a hozzám hasonlóval.

This is my religion.

Isteni adok-veszek

Felnőtt létem 2013-ban új szakaszba lépett. Ebben az évben vártam a kisfiam, aki november végén született meg. Erre a szép és törékeny és csodás, ugyanakkor egyáltalán nem szép és veszteségekkel teli és nehéz világra.

Felnőtt létem 2013 óta egészen más és azóta egyre változik. Egyre nehezül. Az isteni adok-veszek játékban kaptam egy megélhető misztériumot, kaptam egy csodafiút, akit teljes odaadásommal szeretek és gondozok. Az 'én' visszaszorulása már korábban megkezdődött az életemben, de Bálintmarci megszületése óta ez a folyamat új dimenziókba lépett. Én, mint én este létezem, ha a Picike alszik. (Ha alszik.) A többi róla és a közösünkről szól. Szeretem, mindig vigyázni fogok rá.

Ebben a közös családi játékban látszatra hárman voltunk: egy anya, egy apa és egy gyermek. Valójában azonban a három mindig is kettő volt, tulajdonképpen a kezdetektől fogva: anya és gyermek. Sok erőfeszítés, sok betegség, kórházazás, sok lefojtott sírás, sok kitörő agresszió a mérleg. Meg a nyakamban növekvő kicsi göb, ahová a lefojtott sírás befészkelte magát.

Így hát döntöttem és most van a döntés következményeinek a korszaka. Ketten maradunk. És most el kell válni és azt szépen kell tenni - evvel mindhármunknak tartozunk. A válás pedig egy nagyon végletes és nagyon félelmetes szembenézés. Egy "aratás" az isteni színjátékban. Én már belevágtam és azóta sírok befelé. Siratom az álmokat, siratom a fiamat, siratom az itthon töltött idilli hónapokat, siratom és féltem a Picurt, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. Siratom magamat is újfent, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. 

Félek a hétköznapok lélektelen rutinjától, amikor reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és bedobom mások kezei közé és fásultan rohanok dolgozni és aztán rohanok érte és bevásárlok és főzök és mosok és beájulok az ágyba és reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és így tovább. Sírok, mert nem ezt szerettem volna. Mert minden mást inkább szerettem volna, mint ezt. És mégis ez a jobb megoldás.

A férjem pedig... Szeretném, hogy átvészelje és emelt fővel tudjon utána élni. Sem megnyomorítani, sem ellehetetleníteni, sem a fiától távol tartani nem fogom. De még így is: előbb-utóbb ő is eljut a tettek következményeihez. Legkésőbb a tárgyalóteremben. És hogy aztán az "aratás" milyen lesz Nála, az egy nagyon nehéz kérdés. Márpedig ami vele történik, az ránk is hat: szülőtársak vagyunk. 

Az isteni adok-veszek emellett további számlákat nyújt be, folyamatosan.
Holnap el kell köszönnöm a családi kutyustól, aki péntek reggel örökre elalszik majd. 12 évet adott az életéből nekünk, 12 emlékezetes évet. Sosem fogom elfelejteni, milyen kiéhezett és riadt és beteg volt, mikor befogadtuk (nem kis mértékben az én erőszakos követelőzésem hatására). Hogy milyen elesett volt, mikor megműtötték. Hogy milyen kajla és lakli bírt lenni, ahogy a farkát kergette, ahogy minden boldog-boldogtalanra ráugrált, rendszabályozhatatlanul, de nagyon kedvesen. Hogy milyen nagyon bírt haragudni a teherautókra és később a városban a buszokra, vagy a hévre. Hogy milyen nyünyő volt mindig, amikor ételért kuncsorgott (teljesen telerakott gyomorral természetesen). Hogy milyen édes volt, ahogy feleselt velünk, vagy ahogy egy vesztes "meccs" után a nemesebbik felét mutatta felénk, sértettségét jelezve. Hogy mennyire-mennyire nagyon szerettük. Édes Pankamanci, Isten veled.

A fogaskerék forog tovább. Családtagjaink közül még ketten vannak, akikért nagyon kell aggódnunk. Akik súlyos betegségükkel küzdenek és akiknél nem lehet tudni, mikor és hogy zárul a küzdelem. Minden nap úgy kelek és úgy fekszem, hogy rájuk is gondolok. Hogy a mát túléltük, de mi lesz holnap?

És mi lesz velünk? Úristen, mi lesz velem? Elég ez már, Öreg, kérlek. De profundis clamo ad Te, Domine.