Féltem a beleolvadástól. Féltem az önfeladástól. Féltem a teljes önátadástól. Féltem a határaim elmosásától. Félem a nehezen hangsúlyba rángatott - bár nagyon magányos - életem feladásától.
Minden változás billent, kibillent, felforgat. Féltem.
Aztán jöttél, szó-cunamit zúdítottál rám, szeretetet és elfogadást és odafigyelést és csodálatot és szerelmet adtál és én azt sem tudtam hirtelen, hová legyek. Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam. Olykor megrettenve hátráltam, máskor meg lassan elkezdtem élvezni a figyelmed és a figyelmességed, utána meg a bűntudat gyötört, hogy kihasznállak. Sokat voltam beteg. Gyötrődtem.
Tudtam, hogy hiába tetszik, hogy tetszem Neked, ez nem lesz elég. Pontosabban: nem emiatt lesz ez jó.
Sőt. Hogy jó lesz-e, az hónapokig kérdés volt számomra. Gyötrődtem. Újra és újra leírtam: ezt az embert semmiképpen nem szeretném megbántani.
Féltettelek magamtól.
Aztán egyszer csak másfajta szó-cunami jött. Kijózanító. Még mindig tele volt szerelemmel, de fájdalommal és kétségbeeséssel és felháborodással és vággyal is: a jogos elvárással, hogy legyek őszinte és hagyjam abba a lebegtetést. A lebegtetéses ridegtartást. Mondjam meg, mit szeretnék. Mondjam meg, hogy van-e jövőnk.
Kemény volt, kijózanító.
Rá kellett jönnöm, hogy miközben én odabenn őrlődtem a saját múltammal és démonaimmal és félelmeimmel, Téged is belevontalak, akaratlanul. Hogy annyira el voltam magammal foglalva, hogy önző módon nem vettem észre: minden akaratom ellenére éppen bántalak. Egy hangos szó, vagy egy rosszul időzített mondat nélkül, pusztán a(z el)hallgatással. Hogy azt az embert, aki minden rezdülést észrevesz, nem lehet hónapokig egyszer-kétszer látni, alig beszélni vele. Nem lehet, vagy legalábbis nem büntetlenül.
Mivel a leveledbe tettél Te is kisebb támadásokat, azokat dérrel-dúrral visszavertem, hangot adva jogos(nak vélt) felháborodásomnak. Pedig a legjobban azért haragudtam Rád, mert igazad volt. Tényleg lebegtettem és kiskapukat hagytam magam számára, hogy ha kell, visszavonulhassak.
A leveledért pedig büszkén besöpörtem a bocsánatkérésed, miközben Te csak őszinte és igazi voltál. Gyötrődő és igazi. Én viszont burkoltan pökhendi. Szörnyű.
És itt valamilyen isteni kegyelem folytán beért az elmúlt két hosszú kapcsolatom, a - közöttük, alattuk, utánuk - eltöltött rengeteg magányos idő tapasztalata: hogy a meccseknek vége van. Véget kell és lehet nekik vetni.
Hogy ez nem egy (újabb, ötszázadik) játszma, amit meg kell nyerni, egy vita, ahol győzni kell és letolni a másik torkán a győzelmet, majd kierőszakolni egy bocsánatkérést. Ez az élet, amit ha lélektől-lélekig, harmóniában szeretnék élni, akkor a hatalmi játszmákat egyszer és mindenkorra sutba kell tenni. Mindenkinek lehet igaza, na és? A hajára kenheti.
Hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért felfigyeltél rám. Hogy mennyire csodállak. Hogy mennyire-mennyire szeretlek. Hogy tudom, mit érzel, mert én is azt érzem. Hogy figyelek Rád, ahogy Te is figyelsz rám. Hogy mindent megteszek érted ezen a világon, ahogy Te is megteszel értem mindent. Hogy Te vagy a velem egyenlő és a hozzám hasonló, "my equal and my likeness".
Azóta számolom úgy, hogy együtt vagyunk. Azóta vagyok végtelenül hálás az Örökkévalónak, mert néha olyan kevesen múlnak a dolgok...
Fantasztikus érzés szabadnak lenni, lassacskán megszabadulni egy eddig hajszolt, eleve vesztes életprogramtól, minden nap hátrahagyni valamennyit belőle.
Már nem félek és nem féltelek magamtól. Önfeledten felolvadok Benned.
Vége a játéknak. Élet van.
