Game over

Féltem.
Féltem a beleolvadástól. Féltem az önfeladástól. Féltem a teljes önátadástól. Féltem a határaim elmosásától. Félem a nehezen hangsúlyba rángatott - bár nagyon magányos - életem feladásától.
Minden változás billent, kibillent, felforgat. Féltem.

Aztán jöttél, szó-cunamit zúdítottál rám, szeretetet és elfogadást és odafigyelést és csodálatot és szerelmet adtál és én azt sem tudtam hirtelen, hová legyek. Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam. Olykor megrettenve hátráltam, máskor meg lassan elkezdtem élvezni a figyelmed és a figyelmességed, utána meg a bűntudat gyötört, hogy kihasznállak. Sokat voltam beteg. Gyötrődtem.
Tudtam, hogy hiába tetszik, hogy tetszem Neked, ez nem lesz elég. Pontosabban: nem emiatt lesz ez jó.
Sőt. Hogy jó lesz-e, az hónapokig kérdés volt számomra. Gyötrődtem. Újra és újra leírtam: ezt az embert semmiképpen nem szeretném megbántani.

Féltettelek magamtól.

Aztán egyszer csak másfajta szó-cunami jött. Kijózanító. Még mindig tele volt szerelemmel, de fájdalommal és kétségbeeséssel és felháborodással és vággyal is: a jogos elvárással, hogy legyek őszinte és hagyjam abba a lebegtetést. A lebegtetéses ridegtartást. Mondjam meg, mit szeretnék. Mondjam meg, hogy van-e jövőnk.
Kemény volt, kijózanító.
Rá kellett jönnöm, hogy miközben én odabenn őrlődtem a saját múltammal és démonaimmal és félelmeimmel, Téged is belevontalak, akaratlanul. Hogy annyira el voltam magammal foglalva, hogy önző módon nem vettem észre: minden akaratom ellenére éppen bántalak. Egy hangos szó, vagy egy rosszul időzített mondat nélkül, pusztán a(z el)hallgatással. Hogy azt az embert, aki minden rezdülést észrevesz, nem lehet hónapokig egyszer-kétszer látni, alig beszélni vele. Nem lehet, vagy legalábbis nem büntetlenül.

Mivel a leveledbe tettél Te is kisebb támadásokat, azokat dérrel-dúrral visszavertem, hangot adva jogos(nak vélt) felháborodásomnak. Pedig a legjobban azért haragudtam Rád, mert igazad volt. Tényleg lebegtettem és kiskapukat hagytam magam számára, hogy ha kell, visszavonulhassak.
A leveledért pedig büszkén besöpörtem a bocsánatkérésed, miközben Te csak őszinte és igazi voltál. Gyötrődő és igazi. Én viszont burkoltan pökhendi. Szörnyű.



És itt valamilyen isteni kegyelem folytán beért az elmúlt két hosszú kapcsolatom, a - közöttük, alattuk, utánuk - eltöltött rengeteg magányos idő tapasztalata: hogy a meccseknek vége van. Véget kell és lehet nekik vetni.
Hogy ez nem egy (újabb, ötszázadik) játszma, amit meg kell nyerni, egy vita, ahol győzni kell és letolni a másik torkán a győzelmet, majd kierőszakolni egy bocsánatkérést. Ez az élet, amit ha lélektől-lélekig, harmóniában szeretnék élni, akkor a hatalmi játszmákat egyszer és mindenkorra sutba kell tenni. Mindenkinek lehet igaza, na és? A hajára kenheti.

Kellett pár nap, míg hangomra találtam. De remélem, akkor el tudtam Neked mondani, mennyire sajnálom.
Hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért felfigyeltél rám. Hogy mennyire csodállak. Hogy mennyire-mennyire szeretlek. Hogy tudom, mit érzel, mert én is azt érzem. Hogy figyelek Rád, ahogy Te is figyelsz rám. Hogy mindent megteszek érted ezen a világon, ahogy Te is megteszel értem mindent. Hogy Te vagy a velem egyenlő és a hozzám hasonló, "my equal and my likeness".

Azóta számolom úgy, hogy együtt vagyunk. Azóta vagyok végtelenül hálás az Örökkévalónak, mert néha olyan kevesen múlnak a dolgok...

Fantasztikus érzés szabadnak lenni, lassacskán megszabadulni egy eddig hajszolt, eleve vesztes életprogramtól, minden nap hátrahagyni valamennyit belőle.

Már nem félek és nem féltelek magamtól. Önfeledten felolvadok Benned.
Vége a játéknak. Élet van.

"My equal and my likeness"

Az elmúlt hetekben - számomra is váratlanul - újból beleszerettem Charlotte Brontë Jane Eyre-jébe. Egyszerre foglalkoztat a regény is és a két legutóbbi filmadaptáció is. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Hiába olvasom újra és újra angolul vagy magyarul, hiába pergetem végig a filmkockákat (vagy akár az egész filmsorozatot / filmet), olyan, mintha a sivatag homokját akarnám egy pohár vízzel újra termékennyé tenni. Egyszóval: dolgom van vele még, valamit üzen és hozzáad jelenlegi életemhez.

Azt remélem, hogy ha itt és most megfejtem, enged a szorongatás, a magány és az elérhető választási lehetőségeknek az a fojtó hiánya, amit - sok más egyéb mellett - olyan jól kifejez a mű. És ami az életemet jelenleg legjobban jellemzi.

A harminchetedikben vagyok. Ez csak egy szám, ami nem határoz meg engem. Vagy ha mégis, csak annyiban, hogy elmúlt éveim tapasztalatainak összessége vagyok és ami ebbe a harminchat és félbe belefért, azt nem szívesen élném újra. Jobb, hogy már megvannak :-)

Az elmúlt éveim tanulságait hosszú lenne felsorolni, de pár dolog igenis ide tartozik: mire lezártam első komoly kapcsolatomat, megtanultam, hogy a másik felet megváltoztatni nem lehet. Mire férjhez mentem, megértettem a türelem fontosságát és jól-rosszul (rosszul-jól) elkezdtem használni is. Majd anya lettem és megtapasztaltam, hogyan kell zárójelbe tenni önző, követelőző énemet. Mire pedig elváltam, megtapasztaltam azt is, hogy magamat és a dolgokhoz való hozzáállásomat is csak egy pontig lehet és szabad megváltoztatnom. Ez nem önzés és szó sincs semmiféle szingli-divatról, meg a küzdelmek hamar feladásáról...

Aki úgy gondol a válófelekre, mint a házasság értékeit nem látó önző individuumokra, akik nem elég rugalmasak, hogy megoldják a házasélet kihívásait, azok egyszerűen sablonná változtatják hús-vér embertársaik életét, ami nagy hiba. Orsolyka barátnőm ajánlásával olvastam egy idevágó érdekes gondolatsort Zentai Annától:

"Egyszerűen fogalmazva: bármi, amit megítélsz, azzal onnan kezdve dolgod van. Legyen az egy vallás, egy nézet, egy eszme, egy helyzet, egy állapot, egy emberi magatartás. Onnan kezdve, hogy bármit elítélsz, belekerül a karmádba az, hogy azt a dolgot megtapasztald, így oldd fel az ítélkezést. Egyrészt, hogy megértsd: mindennek oka van és a Teremtő nagyon is jól tudja, mit miért tesz, vagy enged meg, akkor is, ha te nem tudod, hogy miért. Másrészt, mert ha tágítjuk az addig leszűkült tudatunkat, másképp nézve és értve a történéseket, sokkal több örömünk lesz benn, márpedig ez egy lényegi cél a létezésben." (forrás)

Amikor azt írom, hogy nem is lehet és nem is kell megváltoztatni magamat, kizárólag az egészséges önszeretetről és önbecsülésről beszélek. Hogy az ember önmagában alkosson egészet, mielőtt a vele egyenlőt és hozzá hasonlót ("equal and likeness") megtalálná. Ha tehetném, minden középiskolában taníttatnám az önismeret és az önszeretet titkait, hogy kevesebb legyen a szorongás és a düh, ami az én mindennapjaimat is annyi éven át mérgezte. Szerencsésnek tartom magam, amiért az ördögi körből egy új élet születése kirántott. Bálint fiamtól tanulom, hogy benne tudjak élni a jelenben, önfeledten, a minden keretet szétfeszítő indulatok nélkül. De ő se lehet mankó az édesanyja számára. És a mindent szétfeszítő indlatokkal is van még dolgom.

Ha úgy mennék tovább, ahogy eddig haladtam, akkor valószínűleg megint egy újabb kapaszkodót keresnék a következő partnerben, teli kisebbrendűségi érzéssel és önmagam lekicsinylésével. És az sem a kicsi fiamnak nem lenne jó, akinek példát mutatok, sem nekem, sem a leendő partneremnek.

Az elmúlt hónapokban tehát jó mélyen bemerészkedtem a saját privát poklomba. Megéltem a magányt, a gyászt, az elhagyatottságot. Igyekeztem békében lezárni, ami volt. Most az építkezés ideje jön, aminek első lépése volt ez az írás: megfogalmazni a tervet.

Jane Eyre és Edward Fairfax Rochester akkor váltak igazán egymás partnereivé, mire mindketten megjárták a poklot és visszatértek belőle. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, nekik sem volt az. Mindent elvesztettek ami fontos volt számukra, mielőtt megtalálták a nyugalmukat. (Mindeközben társadalmi megítélésük is változott, de ezt inkább amolyan "kötelező penzumnak" érzem Charlotte Brontë-nál, hogy széles körben elfogadhatóvá tegye e két lélek összekapcsolódását.)

Remélem, hogy nekem már nem kell elveszítsem mindenemet azért, hogy megélhessem a teljességet. Remélem, hogy a legközelebbi menny- és pokoljárásomat már olyan valakivel tudom megosztani, akivel egy cél felé haladunk, közösen, közös erőből, egyetértésben, igazi osztott és sokszorozott szeretetben. A velem egyenlővel, a hozzám hasonlóval.

This is my religion.

Kitartás

3 napja elhagytam a teljes bababárós dokumentációm és a kiskönyvem (benne minden személyi adatommal, elérhetőségekkel). Rémeket láttam ebben a három napban: hogy ki mikor hogyan regisztrál hamis fiókot a nevemben és vásárol be irtózatosan, vagy adja el magát M-SzD-nek a bankomban, vagy mittudomén. Minden létező helyet végigjártam, amit akkor is és egy csomó szobát kinyittattam, iszonyat sok energiát toltam bele, hogy meglegyenek - eredmény nélkül.

Ma reggel - már inkább rezignáltan - még egyszer végigpörgettem azt az ominózus kora délutánt a fejemben és jött egy halvány szikra. Nem volt itt semmiféle bing-bang, csak hogy mintha még a közeli DM-be is beugrottam volna aznap délután. És elindult a polémia a fejemben:

"Nagy kerülő, hagyjuk a fenébe, annyi helyre mászkáltam már az elmúlt napokban, kudarc után kudarc, és különben is, ha valaki olyan hülye, hogy el bír hagyni egy vaskos mappát és nem kezeli tőle külön a személyi adatait tartalmazó terhes kiskönyvet, hát annak úgy kell. Hagyom a francba, fáradt vagyok."

Aztán ott volt a másik oldal.

"Bakker, beletoltál 3 nap nyomozást, húzd a méretes popód a DM irányába, no matter what, és kérdezd meg. Ha más nem, az elmúlt 3 napi frász miatt."

Két tücsökbokával nyert a második vélemény, de odafelé végig hezitáltam, hogy most köll ez a vargabetű nekem? Jelentem, köllött, megvaaaaaaaaan, a DM-ben hagytam.

Szóval... a kitartás a legelkeserítőbb helyzetekben is kifizetődő tud lenni. És ezt most azért örökítettem meg, mert egy-két hónapon belül elég sokszor lesz még szükség a kitartásra, azt hiszem :-)

Csodaidők sorozat - ami a januári estéimet kitöltötte

Az alábbi értékelést a Molyon írtam, a legutóbbi komoly olvasmányélményemről.

Nem kifejezetten a 4. kötetről szeretnék írni, hanem a Csodaidőkről egyben. Pár napja fejeztem be a sorozatot és talán már eltelt annyi idő, hogy ne csak kapkodjam a levegőt tőle, hanem valami értelmeset is össze tudjak foglalni.

Összességében (és elöljáróban): hihetetlenül komplex és egyedi világba zuhantam, rögtön ahogy kinyitottam az Ogfákat, és a történet szívóhatása folyamatosan megmaradt, az első könyv első oldalától a 4. kötet legvégéig. Egy ennyire koherens, egyszerre nagyon más és mégis nagyon UGYANOLYAN világot megalkotni hihetetlen sok előkészületet és tervezést igényelhetett!! De Eta ennél sokkal többet tett. Szereplőit hús-vér karakterekként helyezte bele ebbe az alaposan megrajzolt környezetbe és ez igaz nemcsak a fő-, de mellékszereplőkre is. Olvastam korábban valamelyik kommentben, hogy id. Yaan kiállhatatlanságát valaki túlzottan sablonosnak találta, mert hogy ilyen ember nincs is. Háááát, szerintem meg van, én például ismertem hasonlót. Igaz, nála kaptam egy olyan lehetőséget, hogy élete végére megérthessem, mi vezette a ”mufurc-kiállhatatlan-szenya-dögség” útjára. Ettől nem lett kellemesebb ember (Isten nyugosztalja), de sokkal érthetőbb lett. És ez fontos. Visszatérve a könyvekhez: nagyon kevés hiányjel fogalmazódott meg bennem a végéig, de az egyik tényleg az, hogy az öregebb Yaan alakjának mozgatórugóit kicsit erősíteni lehetett volna. Miért lett ilyen gyanakvó és pitiáner figura? Kinek akart egész pontosan megfelelni? Ahogy Shonda esetében is kiderülnek lelki mozgatórugók, úgy Yaanra is kíváncsi lettem volna.

A szereplők egyébként nagyon nagy lelki utakat jártak be, akkor is, ha mellékszereplők voltak. Egyik ilyen kedvencem David alakja volt, de említhetném a fiatalon meghalt Ronent, vagy a derűs Vasladyt, Malin mamát is. Nagyon szerettem egyébként Malin mama állandósított harmóniáját és harcolni tudását, aminek fejlesztésére aztán nagy szüksége is lett… Judy és az ifjabb Yaan változásai pedig önmagukban is megérnének egy(-két) misét… Zseniálisan volt megírva. Egyetlen egy ponton éreztem Yaan változását túl élesnek (és ez a második hiányom): a legvégén. Valahogy az volt az érzésem, hogy Eta szépen akarja lezárni a történetet, ezért kicsit „erőszakot tett” rajta. Az én Yaan-omnak még kellett volna egy-két év, mire felengedi magában a bűntudatát az új kiscsaládért, elfogadja a fiát és volt menyasszonyát és végleg visszatér az övéihez. A folyamat egy kicsit túl gyorsnak tűnt… De rögtön hozzá is teszem, hogy attól én még változatlan iramban faltam és szerettem a könyve(ke)t és amikor az utolsó oldal után nagy lendülettel továbblapoztam a következő fejezet reményében, úgy érintett az üres oldal látványa, mintha gyomorba vágtak volna… Hát mi ez, ha nem tökéletes katarzis-építés? :-)

Még pár mondatot szólnom kell a szerkezetről. Először Larry Durrell Alexandriai négyesében figyeltem fel a több elbeszélős technikára, ami rögtön nagyon meg is tetszett. A történet nem fogott meg akkor még valami nagyon (szinte egyáltalán nem), de a cselekménymesélés módját iszonyatosan izgalmasnak találtam. Merthogy nincs egy igazság, nincs egy objektív formula, amit az életre és dolgaira alkalmazhatunk – és hogy ezt valaki írásban közvetíteni tudja, hát az nagyon tetszett. Ezért jött be annyira Eta megoldása is. Igaz, itt nem ugyanazt a cselekménysort látjuk a három szereplő nézőpontjából, hanem folyamatos cselekményvezetést és baromi pontosan kitalált idő-ugrásokat (a dramaturgiailag legszívszaggatóbb helyeken, persze). De hemzseg a történet az oda-és visszautalásoktól, hogy beleláthassunk az élet relativitásába (= ami az egyik sorsban megmentő fordulat, az a másikban katasztrófa). Nagyon tetszett.

Hát ennyi. @Eta, zseni vagy. És még egyszer köszönöm a könyvakció meghosszabbítását ;-)


Több értékelést is írtam már, azok itt olvashatóak.

Beethoven és a kicsi, amiből nagy lesz

Ma láttuk a Király beszéde című gyönyörű filmet.

Még mindig a hatása alatt vagyok nemcsak a történetnek, de a színészi játék(ok)nak is. Bertie emberi vonásait feleslegesnek érzem hosszan ecsetelni, hiszen az egész film erre a toposzra épül. Azért annyira könnyen mégsem tudok tőle elszakadni, mert az egész alkotást megindítóan széppé tette és úgy volt finoman érzelmes, hoogy közben rendkívül szemérmesen tartott távolságot a királyi család intim szférájától.

A színészek játéka zseniális volt. Geoffry Rush például úgy méltatta színésztársa, Colin - Nemdárszi - Firth játékát, hogy egy interjúban elmesélte: Colint sohasem látták a dadogást gyakorolni. Az első jelenetbeállításoktól fogva úgy beszélt, hogy közben nyelvét törve vívott harcot minden egyes szóval. VI. György megformálójaként abszolút hitelesnek is bizonyult.

De a bejegyzésnek "csak" katalizátora a film - bocsánat az idézőjelért -, mert amiről valójában írni valóm van, az Ludwig van Beethoven zenéje. A 7. szimfónia 2. tétele, mely a maga saját dramaturgiájával a megfilmesített történet szerves részévé, sőt magyarázójává válik - ahogy az Mozart Requiemjével is történt az Amadeus című film esetén. A zene a történetvezetés fő mozgatórugója lett.

Induljunk csak el egy szomorú hangvételű, végtelenül egyszerű, de méltóságteljes dallammal. Akadozik, egyedül szól a riasztó csöndben; mint Bertie hangja, ahogy küzd magával és a bénító dadogással. Aztán bekapcsolódik egy második dallam, először szigorúan alárendelve a már ismertnek, azt azonban mégis kiegészítve, megtámogatva. Ezt teszi a filmben Lionel is. Szinte látom magam előtt ismét a jelenetet, ahogy feszült figyelemmel nézi tanítványa próbatételét a rádiós mikrofon túloldalán.

A királyi beszéd témája komor. Egyszerre kell jeleznie, hogy a Birodalom ismét háború előtt áll, hogy erőre és kitartásra van minden királyi alattvalónak szüksége, sok szörnyűség vár mindenkire és hogy uralkodó tisztában van vele: nem tud egyszerre mindenhol ott lenni, hogy személyesen buzdítsa népét. Ahogy a téma kibomlik a zenében, lesz a király beszéde is egyre összefüggőbb, hogy a végére a hallgatóság a tartalomra figyeljen, ne a "csomagolásra". Így lesz a kicsiből nagy, az ostinatós egyszerű dallamból pedig, amit - szerintem tévesen - sokan gyászindulónak tartanak, minden érzékünkre ható, kiteljesedett harmónia.

A bejegyzés címére kattintva Leonard Bernstein értelmezésében hallható a 2. tétel. Ide kattintva pedig megnyílik egy NLC-cikk, aminek végén meghallgatható az eredeti beszéd.