Kitartás

3 napja elhagytam a teljes bababárós dokumentációm és a kiskönyvem (benne minden személyi adatommal, elérhetőségekkel). Rémeket láttam ebben a három napban: hogy ki mikor hogyan regisztrál hamis fiókot a nevemben és vásárol be irtózatosan, vagy adja el magát M-SzD-nek a bankomban, vagy mittudomén. Minden létező helyet végigjártam, amit akkor is és egy csomó szobát kinyittattam, iszonyat sok energiát toltam bele, hogy meglegyenek - eredmény nélkül.

Ma reggel - már inkább rezignáltan - még egyszer végigpörgettem azt az ominózus kora délutánt a fejemben és jött egy halvány szikra. Nem volt itt semmiféle bing-bang, csak hogy mintha még a közeli DM-be is beugrottam volna aznap délután. És elindult a polémia a fejemben:

"Nagy kerülő, hagyjuk a fenébe, annyi helyre mászkáltam már az elmúlt napokban, kudarc után kudarc, és különben is, ha valaki olyan hülye, hogy el bír hagyni egy vaskos mappát és nem kezeli tőle külön a személyi adatait tartalmazó terhes kiskönyvet, hát annak úgy kell. Hagyom a francba, fáradt vagyok."

Aztán ott volt a másik oldal.

"Bakker, beletoltál 3 nap nyomozást, húzd a méretes popód a DM irányába, no matter what, és kérdezd meg. Ha más nem, az elmúlt 3 napi frász miatt."

Két tücsökbokával nyert a második vélemény, de odafelé végig hezitáltam, hogy most köll ez a vargabetű nekem? Jelentem, köllött, megvaaaaaaaaan, a DM-ben hagytam.

Szóval... a kitartás a legelkeserítőbb helyzetekben is kifizetődő tud lenni. És ezt most azért örökítettem meg, mert egy-két hónapon belül elég sokszor lesz még szükség a kitartásra, azt hiszem :-)

Murakami Haruki: 1Q84

Olyan közegben nevelkedtem, ahogy szerintem kisgyereket nem szabad nevelni. Volt ugyanis a neveltetésemben egy nagy rizikófaktor: hogy ti. szorongásos, bezárkózó, a lehetőségeit meg nem valósító felnőtté válok. Hogy ez a rizikó mennyire jött be, vagy mennyire nem, azt „belülről” eléggé nehezen tudom megítélni – és nem is ez a lényeg. Hanem hogy minden olyan rész, ami Tengo és főleg Aomame gyermekkoráról, kirekesztettségéről szólt, nekem és rólam is szólt. Ugyanúgy azok a részek is, amikor a felnőtt ember vívódásait láttam. Hogy vész esetén visszajönnek a régi sémák, a régi beidegződések… Ó igen, ezt én nagyon sokszor megélem. Emiatt akkor is közel éreztem volna magamhoz a történetet, ha a cselekmény nem köt le. De hát az is lekötött.


Nagyon szeretem, hogy Murakami Haruki NEM ad magyarázatot mindenre, mert szerintem nem is kell neki ezt tennie. Nagyon szeretem a hőseit. Nagyon szeretem, ahogy a halált ábrázolja. És nagyon szeretem azt a szeretet-nyelvet, amivel a világ ócskaságait és szépségeit egyformán elénk tárja.


Nekem az a végső konklúzió a könyv után, hogy szeretni kell.


Ott van a megváltás.

Shame on us

Tegnap a Petőfin* úgy állították be a hírekben, hogy Schmitt Pál ártatlan, bár egyesek úgy vélik (haha), hogy bizonyos részeket átemelhetett a kisdoktoriba, mintegy 10-17 oldalt. Jézusom.

Szintén tegnap az érintett teljes mellszélességgel állt ki ártatlanságának védelme mellett (!!! nem vélelme, hanem védelme, bizony). És örömét fejezte ki afelett, hogy láthatóan Magyarországon nincs kettős mérce.

Mi van? Mi van?

És még ma is úgy jelennek meg az óvatos nyilatkozatok Pálinkáséktól, hogy Schmitt Pál IS hibázott. Miközben tudjuk, hogy az opponens már bekötött változatban kapta meg a javításra váró dolgozatot, amelynél pontosan jelezte aggályait, csak azok valahogy (hogy-hogy nem) eltünedeztek, mint az eljárás teljes dokumentációja.

Cinikus, gyalázatos az egész, kompletten szégyen-szégyen-szégyen.

* tegnap hallgattam utoljára a Petőfi Rádiós híradót (amíg Szalai A. alatt regnál a Médiahatóság.)

Bébipapi

Szegény blogomat mostanában csak puffogásra használom (apropó pandasmink és hiú[z] c. bejegyzések). Pedig nem ez az elsődleges szerepe, de ettől függetlenül most is csak ezt fogom erősíteni. Puff neki :-)

Ma este fáradtan és a hétköznapi súlyoktól, kis-nagy csalódásoktól, szürkeségektől enyhén megbódulva bandukoltunk haza kettesben, Marci meg én. Van az úgy, hogy az ember nem látja sem a fától az erdőt, sem azt a csuda vidám bright side-ot.

Semmi komoly, csak valahogy szembejön a gödör alja.

Már épp a célegyenesbe érnénk (ti. leszállóban vagyunk a buszról, mintegy 70-80 méterre az otthonunktól), mikor Marci mint egy versenyparipa felveti fejét és közli velem, hogy inna egy Soproni Narancsost. No jó - gondoltam -, ha evvel el tudjuk engedni mára ami a máé volt, akkor uccu neki, veszek egy kartonnal is.

A megállóból nyílik egy kiváló éjjelnappali. Párszor már életet mentett, hát azt gondoltuk, most is azt teszi majd. Mivel nagy pakkal voltunk, Marci kinn maradt őrizni, én meg beküzdöttem magam a tenyérnyi kis üzlethelységbe. Az eladón kívül (akit életmentői minőségében már volt alkalmunk tesztelni, csillagos 5-ös) egy felháborodottan távozó vevő és két másik valaki volt az icipici boltban. Hogy a felháborodott vevő min akadt fenn, hirtelen nem értettem, mert itt mindig kedvesek az emberrel. Egyszerűen csak érzékeltem, hogy egy hajszál választja el attól, hogy valakire valamit ráborogasson.

No de ez csak egy futó benyomás volt, mert gondolatomat betöltötte a hűtő és a benne felhalmozott komoly sörkészlet. ("Narancsos Soproniiii, jövök!") Automatikus hűtőnyitás, ujjak a doboz köré forrnak, automatikus fordulás a pénztárgép felé... és akkor hirtelen ...

Nos, megállított a csillagos 5-ös eladói hang: "Sajnos 10 óra elmúlt, a kerületi rendelkezések szerint nem szolgálhatok ki senkit alkohollal".

A másodperc törtrésze alatt átvillant az agyamon a megvilágosodás, hogy...
1. a felháborodott vevő is alkoholt akart venni,
2. 22.05-10 között voltunk, hová ez a nagy ügybuzgalom, könyörgöm?
3. áhááá, a két másik vevőnek látszó hivatali egyén a turpisság oka. Ezek itt nagyban ellenőriznek, szankcionálnak, mittudomén.

Rendben. Csalódottan fordulok vissza a hűtőhöz, hogy visszahelyezzem azt az árva Narancsos Sopronit és igyekszem nem bírálni a III. kerület alkoholpolitikáját. Simán legyőzöm magamban azt is, hogy afenevigye, 32 évesen tán már csak nem gond, ha 22.10-kor elfogyasztanék a vőlegényemmel 1db 2% alkoholtartalmú italt. Mert hát tiszta sor, a szabálynak engedelmeskedni kell - nekem éppúgy, mint bárki másnak.

Épp elrakom a Sopronit vissza a hűtőbe, mikor a fenti gondolatsorral párhuzamosan egy gúnyos hang vág a hátamba, az egyik eljáró ellenőrtől: "Mi a gond? Energiaitalt vehet helyette."

Cinikus és indokolatlan.

A szabályokat - jelentem - betartjuk. Azt is köszönjük, hogy helyettünk gondolkodnak és a szánkba adják papit. De a támadó kioktatást köszönöm, nem kérem, mert szükségtelen. Így aztán ránézek erre a boldogtalan kivagyiskodó ellenőrre és fagyosan közlöm vele, hogy "Köszönöm, nagykislány vagyok."

Még egyszer: afenevigye.
Puffogás vége. Talán még csak annyit, hogy kérek egy szép új világot. Most.

Hiú(z)

Ma egy baromi hosszan halogatott szűrővizsgálaton vettem részt. Amikor az orvosom tisztába jött a helyzettel, jól elhűlt, majd gyorsan le is hordott, hogy hogy a fenébe nem voltam képes normálisan kontrollvizsgálatra járni, mint minden más - nálam valószínűleg több értelemmel bíró - felnőtt emberi egyed.

Az emberben ilyenkor akaratlanul felmerül, hogy most jól megmagyarázza a bizonyítványát, aztán meg hogy hülye fejjel fogadkozni kezd mindjárt... De ezirányú törekvésem rögtön meg is állítottam, hiszen nem a dokinénivel és az asszisztenssel szúrtam ki, de nem ám. Hát akkor? Teljesen felesleges lenne magyarázkodni, úgyhogy inkább el sem kezdtem (csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség).

A vizsgálat végén - még mindig - leforrázva és kb. 2 cm-re összetöppedve hagytam el az SZTK-t. Bűntudatom közben lelkesen sarjadásnak indult az új táptalajban és ez nem is változott, míg visszafelé vágtáztam a munkahelyemre. Gondolatban válogatni kezdtem a magamra aggatható jelzők között, mint pl. SZD egy hanyag disznó, egy anyaszomorító, egy sz**kupac. Ez így ment kb. 20 percig, míg a Deákra nem értem.

Ekkor azonban elhaladtam három-négy turista előtt [menet közben még marcang-marcang]. Egyszer csak az egyik mókus rám nézett, jól megmustrált, majd félhangosan közölte, hogy "hmmm, Europe is a very nice place" (= "hmmm, Európa nagyon jó hely").

És Dórika mit csinált erre? FELVIDULT.

A helyzetből két alapvető tanulság biztosan levonható (többet most nem kerestem):
1. A rossz hangulat ellenszere a dicséret.
2. Én meg egy hiú dög vagyok.