Isteni adok-veszek

Felnőtt létem 2013-ban új szakaszba lépett. Ebben az évben vártam a kisfiam, aki november végén született meg. Erre a szép és törékeny és csodás, ugyanakkor egyáltalán nem szép és veszteségekkel teli és nehéz világra.

Felnőtt létem 2013 óta egészen más és azóta egyre változik. Egyre nehezül. Az isteni adok-veszek játékban kaptam egy megélhető misztériumot, kaptam egy csodafiút, akit teljes odaadásommal szeretek és gondozok. Az 'én' visszaszorulása már korábban megkezdődött az életemben, de Bálintmarci megszületése óta ez a folyamat új dimenziókba lépett. Én, mint én este létezem, ha a Picike alszik. (Ha alszik.) A többi róla és a közösünkről szól. Szeretem, mindig vigyázni fogok rá.

Ebben a közös családi játékban látszatra hárman voltunk: egy anya, egy apa és egy gyermek. Valójában azonban a három mindig is kettő volt, tulajdonképpen a kezdetektől fogva: anya és gyermek. Sok erőfeszítés, sok betegség, kórházazás, sok lefojtott sírás, sok kitörő agresszió a mérleg. Meg a nyakamban növekvő kicsi göb, ahová a lefojtott sírás befészkelte magát.

Így hát döntöttem és most van a döntés következményeinek a korszaka. Ketten maradunk. És most el kell válni és azt szépen kell tenni - evvel mindhármunknak tartozunk. A válás pedig egy nagyon végletes és nagyon félelmetes szembenézés. Egy "aratás" az isteni színjátékban. Én már belevágtam és azóta sírok befelé. Siratom az álmokat, siratom a fiamat, siratom az itthon töltött idilli hónapokat, siratom és féltem a Picurt, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. Siratom magamat is újfent, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. 

Félek a hétköznapok lélektelen rutinjától, amikor reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és bedobom mások kezei közé és fásultan rohanok dolgozni és aztán rohanok érte és bevásárlok és főzök és mosok és beájulok az ágyba és reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és így tovább. Sírok, mert nem ezt szerettem volna. Mert minden mást inkább szerettem volna, mint ezt. És mégis ez a jobb megoldás.

A férjem pedig... Szeretném, hogy átvészelje és emelt fővel tudjon utána élni. Sem megnyomorítani, sem ellehetetleníteni, sem a fiától távol tartani nem fogom. De még így is: előbb-utóbb ő is eljut a tettek következményeihez. Legkésőbb a tárgyalóteremben. És hogy aztán az "aratás" milyen lesz Nála, az egy nagyon nehéz kérdés. Márpedig ami vele történik, az ránk is hat: szülőtársak vagyunk. 

Az isteni adok-veszek emellett további számlákat nyújt be, folyamatosan.
Holnap el kell köszönnöm a családi kutyustól, aki péntek reggel örökre elalszik majd. 12 évet adott az életéből nekünk, 12 emlékezetes évet. Sosem fogom elfelejteni, milyen kiéhezett és riadt és beteg volt, mikor befogadtuk (nem kis mértékben az én erőszakos követelőzésem hatására). Hogy milyen elesett volt, mikor megműtötték. Hogy milyen kajla és lakli bírt lenni, ahogy a farkát kergette, ahogy minden boldog-boldogtalanra ráugrált, rendszabályozhatatlanul, de nagyon kedvesen. Hogy milyen nagyon bírt haragudni a teherautókra és később a városban a buszokra, vagy a hévre. Hogy milyen nyünyő volt mindig, amikor ételért kuncsorgott (teljesen telerakott gyomorral természetesen). Hogy milyen édes volt, ahogy feleselt velünk, vagy ahogy egy vesztes "meccs" után a nemesebbik felét mutatta felénk, sértettségét jelezve. Hogy mennyire-mennyire nagyon szerettük. Édes Pankamanci, Isten veled.

A fogaskerék forog tovább. Családtagjaink közül még ketten vannak, akikért nagyon kell aggódnunk. Akik súlyos betegségükkel küzdenek és akiknél nem lehet tudni, mikor és hogy zárul a küzdelem. Minden nap úgy kelek és úgy fekszem, hogy rájuk is gondolok. Hogy a mát túléltük, de mi lesz holnap?

És mi lesz velünk? Úristen, mi lesz velem? Elég ez már, Öreg, kérlek. De profundis clamo ad Te, Domine.