Kiadványok-saga (még mindig édes-illatos), vol.2.

Miután Benedek és Levegér sikeresen megszületett, boldogan megtartottuk a névadót és elkezdtünk készülni az őszi rendezvényeinkre. Mivel a szeptemberben szokásos Kulturális Örökség Napjai (leánykori nevén ökörségnapok) már megadott infrastruktúrával rendelkezett, már ami a design-t illeti, ezért inkább a másik őszi hacacáréra, életünk első levéltári éjszakájára koncentráltam, amit 2007. novemberében tartottunk. (Persze volt meló az ökörségnappal is, de nem kifejezetten dizájnolós.)

A meghívó alapja egy ún. táncrend volt, amiből főnöknőm grafikus férjeura szedte ki a "belévalót", hogy újonnan megtölthessük - a nekünk tetsző - tartalommal. Apropó táncrend: ebben hirdették meg, hogy az adott bálon milyen sorrendben miféle táncok következnek. Nagyon mókás tud az ilyen lenni :-)

S lőn. Nemcsak a meghívó lett végül ilyen "táncrendes", hanem a többi kiírás is, csak más-más színre variálva. Ez például lejjebb (zölddel) az étlap volt, amire a rendezvény délelőttjén nyomtattam rá feketével az aktuálisan alakuló menüt (merthogy mi sütöttünk mindenféléket a vendégeinknek és igazából csak utolsó nap derült ki, hogy ki mit hozott...)

Izgalmunk határtalan volt, nagyon nagyot lehetett volna bukni a rendezvénnyel. November volt, nyirkos és trutyis idő (épp mint ma - öhm, talán mert most is november van...), szóval egyáltalán nem volt arra semmiféle garancia, hogy valaki is beteszi a lábát a Levéltárba ilyenkor. De láss csodát, az 5 órai nyitás előtt 10 perccel már olyan kígyózó sorok álltak a Bécsi kapu téren, hogy a kezdeti pánik (jujj, nem jön senki) egy másik, folytatólagosnak adta át helyét (jujj, hogy férünk el ennyien?). A ruhatár kis híján befuccsolt, de pár lelkes és kitartó munkatársam megmentette a helyzetet :-)

Sosem felejtem el azt az eufóriát, mikor 16.50-kor kikukkantottam a kapun és megláttam azt a tengersok embert... Azt hiszem, az a lendület vitt még két év után, amikor részemről az egész építmény már düledezésnek indult. De ez megint egy másik történet, most inkább Zsozsó beszámolójával zárom az emlékezést, stílszerűen, szépen: