Game over

Féltem.
Féltem a beleolvadástól. Féltem az önfeladástól. Féltem a teljes önátadástól. Féltem a határaim elmosásától. Félem a nehezen hangsúlyba rángatott - bár nagyon magányos - életem feladásától.
Minden változás billent, kibillent, felforgat. Féltem.

Aztán jöttél, szó-cunamit zúdítottál rám, szeretetet és elfogadást és odafigyelést és csodálatot és szerelmet adtál és én azt sem tudtam hirtelen, hová legyek. Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam. Olykor megrettenve hátráltam, máskor meg lassan elkezdtem élvezni a figyelmed és a figyelmességed, utána meg a bűntudat gyötört, hogy kihasznállak. Sokat voltam beteg. Gyötrődtem.
Tudtam, hogy hiába tetszik, hogy tetszem Neked, ez nem lesz elég. Pontosabban: nem emiatt lesz ez jó.
Sőt. Hogy jó lesz-e, az hónapokig kérdés volt számomra. Gyötrődtem. Újra és újra leírtam: ezt az embert semmiképpen nem szeretném megbántani.

Féltettelek magamtól.

Aztán egyszer csak másfajta szó-cunami jött. Kijózanító. Még mindig tele volt szerelemmel, de fájdalommal és kétségbeeséssel és felháborodással és vággyal is: a jogos elvárással, hogy legyek őszinte és hagyjam abba a lebegtetést. A lebegtetéses ridegtartást. Mondjam meg, mit szeretnék. Mondjam meg, hogy van-e jövőnk.
Kemény volt, kijózanító.
Rá kellett jönnöm, hogy miközben én odabenn őrlődtem a saját múltammal és démonaimmal és félelmeimmel, Téged is belevontalak, akaratlanul. Hogy annyira el voltam magammal foglalva, hogy önző módon nem vettem észre: minden akaratom ellenére éppen bántalak. Egy hangos szó, vagy egy rosszul időzített mondat nélkül, pusztán a(z el)hallgatással. Hogy azt az embert, aki minden rezdülést észrevesz, nem lehet hónapokig egyszer-kétszer látni, alig beszélni vele. Nem lehet, vagy legalábbis nem büntetlenül.

Mivel a leveledbe tettél Te is kisebb támadásokat, azokat dérrel-dúrral visszavertem, hangot adva jogos(nak vélt) felháborodásomnak. Pedig a legjobban azért haragudtam Rád, mert igazad volt. Tényleg lebegtettem és kiskapukat hagytam magam számára, hogy ha kell, visszavonulhassak.
A leveledért pedig büszkén besöpörtem a bocsánatkérésed, miközben Te csak őszinte és igazi voltál. Gyötrődő és igazi. Én viszont burkoltan pökhendi. Szörnyű.



És itt valamilyen isteni kegyelem folytán beért az elmúlt két hosszú kapcsolatom, a - közöttük, alattuk, utánuk - eltöltött rengeteg magányos idő tapasztalata: hogy a meccseknek vége van. Véget kell és lehet nekik vetni.
Hogy ez nem egy (újabb, ötszázadik) játszma, amit meg kell nyerni, egy vita, ahol győzni kell és letolni a másik torkán a győzelmet, majd kierőszakolni egy bocsánatkérést. Ez az élet, amit ha lélektől-lélekig, harmóniában szeretnék élni, akkor a hatalmi játszmákat egyszer és mindenkorra sutba kell tenni. Mindenkinek lehet igaza, na és? A hajára kenheti.

Kellett pár nap, míg hangomra találtam. De remélem, akkor el tudtam Neked mondani, mennyire sajnálom.
Hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért felfigyeltél rám. Hogy mennyire csodállak. Hogy mennyire-mennyire szeretlek. Hogy tudom, mit érzel, mert én is azt érzem. Hogy figyelek Rád, ahogy Te is figyelsz rám. Hogy mindent megteszek érted ezen a világon, ahogy Te is megteszel értem mindent. Hogy Te vagy a velem egyenlő és a hozzám hasonló, "my equal and my likeness".

Azóta számolom úgy, hogy együtt vagyunk. Azóta vagyok végtelenül hálás az Örökkévalónak, mert néha olyan kevesen múlnak a dolgok...

Fantasztikus érzés szabadnak lenni, lassacskán megszabadulni egy eddig hajszolt, eleve vesztes életprogramtól, minden nap hátrahagyni valamennyit belőle.

Már nem félek és nem féltelek magamtól. Önfeledten felolvadok Benned.
Vége a játéknak. Élet van.

"My equal and my likeness"

Az elmúlt hetekben - számomra is váratlanul - újból beleszerettem Charlotte Brontë Jane Eyre-jébe. Egyszerre foglalkoztat a regény is és a két legutóbbi filmadaptáció is. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Hiába olvasom újra és újra angolul vagy magyarul, hiába pergetem végig a filmkockákat (vagy akár az egész filmsorozatot / filmet), olyan, mintha a sivatag homokját akarnám egy pohár vízzel újra termékennyé tenni. Egyszóval: dolgom van vele még, valamit üzen és hozzáad jelenlegi életemhez.

Azt remélem, hogy ha itt és most megfejtem, enged a szorongatás, a magány és az elérhető választási lehetőségeknek az a fojtó hiánya, amit - sok más egyéb mellett - olyan jól kifejez a mű. És ami az életemet jelenleg legjobban jellemzi.

A harminchetedikben vagyok. Ez csak egy szám, ami nem határoz meg engem. Vagy ha mégis, csak annyiban, hogy elmúlt éveim tapasztalatainak összessége vagyok és ami ebbe a harminchat és félbe belefért, azt nem szívesen élném újra. Jobb, hogy már megvannak :-)

Az elmúlt éveim tanulságait hosszú lenne felsorolni, de pár dolog igenis ide tartozik: mire lezártam első komoly kapcsolatomat, megtanultam, hogy a másik felet megváltoztatni nem lehet. Mire férjhez mentem, megértettem a türelem fontosságát és jól-rosszul (rosszul-jól) elkezdtem használni is. Majd anya lettem és megtapasztaltam, hogyan kell zárójelbe tenni önző, követelőző énemet. Mire pedig elváltam, megtapasztaltam azt is, hogy magamat és a dolgokhoz való hozzáállásomat is csak egy pontig lehet és szabad megváltoztatnom. Ez nem önzés és szó sincs semmiféle szingli-divatról, meg a küzdelmek hamar feladásáról...

Aki úgy gondol a válófelekre, mint a házasság értékeit nem látó önző individuumokra, akik nem elég rugalmasak, hogy megoldják a házasélet kihívásait, azok egyszerűen sablonná változtatják hús-vér embertársaik életét, ami nagy hiba. Orsolyka barátnőm ajánlásával olvastam egy idevágó érdekes gondolatsort Zentai Annától:

"Egyszerűen fogalmazva: bármi, amit megítélsz, azzal onnan kezdve dolgod van. Legyen az egy vallás, egy nézet, egy eszme, egy helyzet, egy állapot, egy emberi magatartás. Onnan kezdve, hogy bármit elítélsz, belekerül a karmádba az, hogy azt a dolgot megtapasztald, így oldd fel az ítélkezést. Egyrészt, hogy megértsd: mindennek oka van és a Teremtő nagyon is jól tudja, mit miért tesz, vagy enged meg, akkor is, ha te nem tudod, hogy miért. Másrészt, mert ha tágítjuk az addig leszűkült tudatunkat, másképp nézve és értve a történéseket, sokkal több örömünk lesz benn, márpedig ez egy lényegi cél a létezésben." (forrás)

Amikor azt írom, hogy nem is lehet és nem is kell megváltoztatni magamat, kizárólag az egészséges önszeretetről és önbecsülésről beszélek. Hogy az ember önmagában alkosson egészet, mielőtt a vele egyenlőt és hozzá hasonlót ("equal and likeness") megtalálná. Ha tehetném, minden középiskolában taníttatnám az önismeret és az önszeretet titkait, hogy kevesebb legyen a szorongás és a düh, ami az én mindennapjaimat is annyi éven át mérgezte. Szerencsésnek tartom magam, amiért az ördögi körből egy új élet születése kirántott. Bálint fiamtól tanulom, hogy benne tudjak élni a jelenben, önfeledten, a minden keretet szétfeszítő indulatok nélkül. De ő se lehet mankó az édesanyja számára. És a mindent szétfeszítő indlatokkal is van még dolgom.

Ha úgy mennék tovább, ahogy eddig haladtam, akkor valószínűleg megint egy újabb kapaszkodót keresnék a következő partnerben, teli kisebbrendűségi érzéssel és önmagam lekicsinylésével. És az sem a kicsi fiamnak nem lenne jó, akinek példát mutatok, sem nekem, sem a leendő partneremnek.

Az elmúlt hónapokban tehát jó mélyen bemerészkedtem a saját privát poklomba. Megéltem a magányt, a gyászt, az elhagyatottságot. Igyekeztem békében lezárni, ami volt. Most az építkezés ideje jön, aminek első lépése volt ez az írás: megfogalmazni a tervet.

Jane Eyre és Edward Fairfax Rochester akkor váltak igazán egymás partnereivé, mire mindketten megjárták a poklot és visszatértek belőle. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, nekik sem volt az. Mindent elvesztettek ami fontos volt számukra, mielőtt megtalálták a nyugalmukat. (Mindeközben társadalmi megítélésük is változott, de ezt inkább amolyan "kötelező penzumnak" érzem Charlotte Brontë-nál, hogy széles körben elfogadhatóvá tegye e két lélek összekapcsolódását.)

Remélem, hogy nekem már nem kell elveszítsem mindenemet azért, hogy megélhessem a teljességet. Remélem, hogy a legközelebbi menny- és pokoljárásomat már olyan valakivel tudom megosztani, akivel egy cél felé haladunk, közösen, közös erőből, egyetértésben, igazi osztott és sokszorozott szeretetben. A velem egyenlővel, a hozzám hasonlóval.

This is my religion.

Isteni adok-veszek

Felnőtt létem 2013-ban új szakaszba lépett. Ebben az évben vártam a kisfiam, aki november végén született meg. Erre a szép és törékeny és csodás, ugyanakkor egyáltalán nem szép és veszteségekkel teli és nehéz világra.

Felnőtt létem 2013 óta egészen más és azóta egyre változik. Egyre nehezül. Az isteni adok-veszek játékban kaptam egy megélhető misztériumot, kaptam egy csodafiút, akit teljes odaadásommal szeretek és gondozok. Az 'én' visszaszorulása már korábban megkezdődött az életemben, de Bálintmarci megszületése óta ez a folyamat új dimenziókba lépett. Én, mint én este létezem, ha a Picike alszik. (Ha alszik.) A többi róla és a közösünkről szól. Szeretem, mindig vigyázni fogok rá.

Ebben a közös családi játékban látszatra hárman voltunk: egy anya, egy apa és egy gyermek. Valójában azonban a három mindig is kettő volt, tulajdonképpen a kezdetektől fogva: anya és gyermek. Sok erőfeszítés, sok betegség, kórházazás, sok lefojtott sírás, sok kitörő agresszió a mérleg. Meg a nyakamban növekvő kicsi göb, ahová a lefojtott sírás befészkelte magát.

Így hát döntöttem és most van a döntés következményeinek a korszaka. Ketten maradunk. És most el kell válni és azt szépen kell tenni - evvel mindhármunknak tartozunk. A válás pedig egy nagyon végletes és nagyon félelmetes szembenézés. Egy "aratás" az isteni színjátékban. Én már belevágtam és azóta sírok befelé. Siratom az álmokat, siratom a fiamat, siratom az itthon töltött idilli hónapokat, siratom és féltem a Picurt, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. Siratom magamat is újfent, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. 

Félek a hétköznapok lélektelen rutinjától, amikor reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és bedobom mások kezei közé és fásultan rohanok dolgozni és aztán rohanok érte és bevásárlok és főzök és mosok és beájulok az ágyba és reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és így tovább. Sírok, mert nem ezt szerettem volna. Mert minden mást inkább szerettem volna, mint ezt. És mégis ez a jobb megoldás.

A férjem pedig... Szeretném, hogy átvészelje és emelt fővel tudjon utána élni. Sem megnyomorítani, sem ellehetetleníteni, sem a fiától távol tartani nem fogom. De még így is: előbb-utóbb ő is eljut a tettek következményeihez. Legkésőbb a tárgyalóteremben. És hogy aztán az "aratás" milyen lesz Nála, az egy nagyon nehéz kérdés. Márpedig ami vele történik, az ránk is hat: szülőtársak vagyunk. 

Az isteni adok-veszek emellett további számlákat nyújt be, folyamatosan.
Holnap el kell köszönnöm a családi kutyustól, aki péntek reggel örökre elalszik majd. 12 évet adott az életéből nekünk, 12 emlékezetes évet. Sosem fogom elfelejteni, milyen kiéhezett és riadt és beteg volt, mikor befogadtuk (nem kis mértékben az én erőszakos követelőzésem hatására). Hogy milyen elesett volt, mikor megműtötték. Hogy milyen kajla és lakli bírt lenni, ahogy a farkát kergette, ahogy minden boldog-boldogtalanra ráugrált, rendszabályozhatatlanul, de nagyon kedvesen. Hogy milyen nagyon bírt haragudni a teherautókra és később a városban a buszokra, vagy a hévre. Hogy milyen nyünyő volt mindig, amikor ételért kuncsorgott (teljesen telerakott gyomorral természetesen). Hogy milyen édes volt, ahogy feleselt velünk, vagy ahogy egy vesztes "meccs" után a nemesebbik felét mutatta felénk, sértettségét jelezve. Hogy mennyire-mennyire nagyon szerettük. Édes Pankamanci, Isten veled.

A fogaskerék forog tovább. Családtagjaink közül még ketten vannak, akikért nagyon kell aggódnunk. Akik súlyos betegségükkel küzdenek és akiknél nem lehet tudni, mikor és hogy zárul a küzdelem. Minden nap úgy kelek és úgy fekszem, hogy rájuk is gondolok. Hogy a mát túléltük, de mi lesz holnap?

És mi lesz velünk? Úristen, mi lesz velem? Elég ez már, Öreg, kérlek. De profundis clamo ad Te, Domine.

... akiket tojásból keltettek ki

A közösségi közlekedés minden résztvevő számára kihívás, néha (gyakran) bizonyos fokú kellemetlenség és mint ilyen, ragyogó terep arra, hogy alkalmazkodókészségünket gyakoroljuk.

Engem úgy neveltek (valamikor a planktonok kialakulásának idejében, tudom-tudom), hogy az idősebbeket, a bottal / gipszelt tagokkal közlekedőket és a kismamákat ülőhelyhez segítjük, mert kiszolgáltatottabbak az utazás közben fellépő mindenféle rázkódásoknak, megrántásoknak. Mindenképp sérülékenyebbek azoknál, akik egyébként mondjuk hulla fáradtan, de nagyjából egészségesen tartanak A-ból B-be.

Érintettségem most annyi, hogy kismama vagyok, immár nem is a kilencedik, hanem a tizedik hónapot taposva: a kisfiunk egyelőre élvezi az all inclusive ellátást és nem nagyon foglalkozik a kiírt szülési határidővel. (Ahogy Anyám fogalmaz: már most egy jellem. Naná.) Mivel már a terminuson túl vagyunk, ezért naponta kell bejárnom az engem ellátó kórházba, ami orvosválasztásom miatt Budapest túlsó szegletében fekszik: mi most a 18. kerületben lakunk, 20 percre a KÖKI-től, vagy a  Határ úttól és a János kórházba megyek, a Szilágyi Erzsébet fasorhoz. Ez a napi kis Odüsszeia és a korábbi közlekedési élményeim inspirálták ezt a bejegyzést.

Rögtön le is vonom a konklúziót: a BKV-t igénybe vevő és járműveit vezető emberek körülbelül 80%-a úgy viselkedik, mint akit tojásból keltett ki az édesanyjuk, nem pedig hasban hordott. Az odafigyelés és a beleérzés olyan tökéletes hiányát tapasztalom, ami egyszerre elkeserítő és elgondolkodtató.

Az ember kismamaként többek között azért szeretne leülni, mert a sok állás nemcsak az ő szervezetét (láb, erek, hát, pocak alsó része) terheli meg nagyon, de egy hirtelen rántás, rossz mozdulat olykor koraszülést is okozhat. A koraszülött picik gyakran egész életükben szenvednek attól, hogy például a szemük, a tüdejük, az idegrendszerük, egyes szerveik nem kaptak kellő időt a teljes kialakulásra. Természetesen ez az, amit minden jó érzésű kismama megpróbál elkerülni, ha módja van rá. Utastársai viszont Budapesten nem kifejezetten segítőkészek abban, hogy ezt a célt elérje, sajnos. :-(

És akkor még nem beszéltem arról, hogy a várandósság első harmadában az ember extrém módon fáradékony, ami totálisan különbözik a stresszes túlhajtottságtól (legalábbis nálam ez így volt). Ilyenkor még általában mindannyian dolgozunk, a várandósság nem publikus, tehát negyedannyi energiával kell ugyanannyit teljesíteni. Ja, és lehetőség szerint kávé és energiaital és fekete, vagy zöld tea nélkül.

Az utolsó harmad pedig arról szól, hogy az édes teher valódi teheré válik, a várandósság pedig valóban terhességgé. (Erről még alább ejtek egy-két szót.) Az ember lányára óhatatlanul felszökik jó pár kiló - nekem 11 jutott -, ami nem csak a mozgását lassítja, tevékenységi körét szűkíti, de a pihenésben is akadályozni tudja néha. Ez nem károgás, vagy panaszkodás, félreértés ne essék. Nagyon szeretek várandós / terhes lenni. De ettől még a tények tények maradnak.

Van egy pár olyan érdekes élményem, amit szeretnék itt rögzíteni. Másokkal biztos történtek durvább dolgok is, velem csak ("csak") ezek:

1. Eszembe jutnak azok az urak és asszonyságok, akik képesek a metróperonon az ember orra elé vágtázni a lassuló szerelvény ajtaját követve, mint akiket megbabonázott az ajtó. Úgy lökik fel az embert, hogy öröm nézni. (Na jó, nem az.)

2. Aztán ott vannak azok - a minimálisan sem odafigyelő - korombéliek, vagy nálam fiatalabbak, akik elém vágva ülnek le az egyetlen helyre és húzzák a szemük elé az okostelót rögtön. Mit tegyen ilyenkor az ember? Pöcögtesse meg a készüléket? (Knock-knock, Neo...) :-)

3. Felötlik az a srác is a metrón, aki 6 hónapos várandós koromban kb. 10 percig mustrálta leplezetlen kíváncsisággal a hasam - de ennél tovább nem jutott. Akkor már eléggé látszott, hogy nem hasra hízom, hanem gyerek van a dologban. (Olyan vagyok nagyjából most is, mint aki görögdinnyét pakolt a pulóver alá, szóval elég egyértelmű a helyzet.)

Végül kis mérlegelés után nem szóltam neki, mert úgy éreztem, ha kinyitom a szám, szétrobbanok a tehetetlenségtől. Az meg épp nem hiányzik a Picurkának. Jó pár megállóval később valahol megürült egy hely és leültem oda. Különben valami olyat mondtam volna neki, hogy "Ezt úgy is tudod gusztálni, ha közben Te állsz, én ülök..."

4. Eszembe jut az idősödő, magát úriembernek gondoló ügyfél is, még dolgozó koromból, aki kioktatott élő egyenesben, hogy nem "terhes" vagyok, hogy is képzelem, hanem "áldott állapotban lévő várandós". Neki sem szóltam vissza, de most már megtenném. Megkérdezném tőle nagyon kedvesen, de határozottan, hogy ugyan hányszor volt ő - nem a kedves felesége, vagy a kedves lányai, nem-nem: Ő MAGA - áldott állapotban lévő várandós, hogy ennyire szakértője a témának? Hányszor érezte azokat a néha igenis terhet jelentő fizikai változásokat, amik feljogosítják az autentikus véleményformálásra? Na ugye.

5. Találkoztam olyan idősebb hölggyel is a metrón, aki a fejét csóválva, cöccögve fejezte ki nemtetszését, mivel a hátam megtámasztása miatt több helyet foglalok el a lábaimmal. És ezért neki egy lépéssel többet kellett kerülnie az ajtó irányába. Biztos fájt a lába, de pont emiatt gondolom, hogy lehetett volna benne annyi empátia, hogy nem hoz kínos helyzetbe. Itt már rutinosabb voltam: ránéztem és megkérdeztem tök kedvesen (tényleg!), hogy "Igen, tessék?" - Nem nézett felém és nem válaszolt semmit, csak magában fortyogott tovább. Szegény.

6. Tegnapi élményem az a házaspár, aki 7-8 éves kisfiukkal úgy telepedett le mellém a buszon, hogy az édesanya közvetlen rálátott a négyes blokkhoz éppen odaérő botos nénire. Eszükbe nem jutott átadni a helyet. A néni 4-5 megállót állt végig, aztán azt mondtam a kisfiamnak gondolatban, hogy kapaszkodjon, mert ezt én nem bírom tovább nézni és szóltam a néninek, hogy üljön le a helyemre, cseréljünk. Úgy nagyjából mindenki hülyének nézett a buszon. A házaspár is mellettem, akik pedig épp evvel az esettel taníthatták volna meg a kisfiuknak, hogy miként kell kulturáltan viselkedni ilyen esetekben. Még egyszer: idős, bottal közlekedő néni volt...

7. Az egyik fő díszpinty (vagy a címhez hűen főtojás) az a velem kb. egykorú srác volt, aki szintén gond nélkül fixálta a görögdinnye hasamat pár napja a 61-es villamoson. Csakhogy akkor velem volt a férjem is, aki kicsit bepöccent és elkezdte kitartóan fixírozni a mókust. Az egy idő után zavartan felnézett rá, mire Marci férjem jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét és rám nézett. A srácnak kellett fél perc, mire leesett a tantusz. Aztán felállt és kelletlenül, sőt, ironikusan odavágta, hogy parancsoljak leülni. Na ugye, hogy ő az egyik főtojás?

7. De a legjobb az a motoros volt, aki - miután tök belátható útszakaszon, ahol nincs zebra, igyekeztem átvágtatni egy reumás csiga sebességével - lassítás nélkül három centivel mellettem hajtott el, majd visszakiabált, hogy "legalább mozgathatnám a s*ggemet egy kicsit gyorsabban". Mindezt úgy, hogy profilból eltéveszthetetlenül látszott, hogy mi a stájsz. Azt hiszem, ő lett nálam a dísztojás.

Több visszaidézhető kellemetlen élményem azért nem volt a kilenc hónap alatt, mert eléggé érdekérvényesítő fajtából gyúrtak ahhoz, hogy helyet kérjek magamnak. A hatos helyen öten ülőket rendszeresen, naponta egy-kétszer meg kell kérnem, hogy legyenek olyan jók és húzódjanak összébb, hogy beférjek. Kriston Andi azt mesélte a tanfolyamán, hogy ő általában egy életerős férfiú elé szokott állni és ha az illető nem vette a lapot, elkezdte a pocakját simogatni, hogy rávezesse a helyzet fonákos voltára. Hát nem szomorú?

Jellemző egyébként, hogy a helyüket átadók nagyon nagy százaléka középkorú, vagy idősödő hölgy. Nem a férfiak. Nem a velem korabeliek, vagy a nálam fiatalabbak (itt nemre való tekintet nélkül). Nem. A negyvenes-ötvenes-hatvanas hölgyek, akik nyilván tudják már, mi az, babát kihordani.

Láttátok a "Boddhisatva in metro" (Boddhiszatva a metrón) című kisfilmet? Pár éve terjedt nagyon a Facebookon, én legalábbis ott láttam.

Azok a fásult arcok... Akár itthon is forgathatták volna. Minden arc mögött egy életnyi csalódás, fáradtság, reménytelenség, kétségbeesett zárkózottság lakik.
Ezek azok a dolgok, amik megakadályozzák, hogy meglássuk a mellettünk utazót, aki rászorulna a segítségünkre. Legyen az bottal közlekedő törékeny idős, vagy gipszelt kezű  ember, esetleg kismama.
Ezek azok az élmények, amik elzárnak minket egymástól.

Én most nyilván helyzetemből adódóan vagyok érzékenyebb erre a témára. Mégis azt mondom: nincs ez így jól, emberek. Adjátok tovább ezt a gondolatmenetet. Játsszuk el, hogy volt értelme leírnom. Játsszuk el, hogy holnap reggel munkába menet egy fél percre körülnéztek, mielőtt leülnétek.

És...  nézzük meg a videót együtt.

Köszönöm.

Kitartás

3 napja elhagytam a teljes bababárós dokumentációm és a kiskönyvem (benne minden személyi adatommal, elérhetőségekkel). Rémeket láttam ebben a három napban: hogy ki mikor hogyan regisztrál hamis fiókot a nevemben és vásárol be irtózatosan, vagy adja el magát M-SzD-nek a bankomban, vagy mittudomén. Minden létező helyet végigjártam, amit akkor is és egy csomó szobát kinyittattam, iszonyat sok energiát toltam bele, hogy meglegyenek - eredmény nélkül.

Ma reggel - már inkább rezignáltan - még egyszer végigpörgettem azt az ominózus kora délutánt a fejemben és jött egy halvány szikra. Nem volt itt semmiféle bing-bang, csak hogy mintha még a közeli DM-be is beugrottam volna aznap délután. És elindult a polémia a fejemben:

"Nagy kerülő, hagyjuk a fenébe, annyi helyre mászkáltam már az elmúlt napokban, kudarc után kudarc, és különben is, ha valaki olyan hülye, hogy el bír hagyni egy vaskos mappát és nem kezeli tőle külön a személyi adatait tartalmazó terhes kiskönyvet, hát annak úgy kell. Hagyom a francba, fáradt vagyok."

Aztán ott volt a másik oldal.

"Bakker, beletoltál 3 nap nyomozást, húzd a méretes popód a DM irányába, no matter what, és kérdezd meg. Ha más nem, az elmúlt 3 napi frász miatt."

Két tücsökbokával nyert a második vélemény, de odafelé végig hezitáltam, hogy most köll ez a vargabetű nekem? Jelentem, köllött, megvaaaaaaaaan, a DM-ben hagytam.

Szóval... a kitartás a legelkeserítőbb helyzetekben is kifizetődő tud lenni. És ezt most azért örökítettem meg, mert egy-két hónapon belül elég sokszor lesz még szükség a kitartásra, azt hiszem :-)

Murakami Haruki: 1Q84

Olyan közegben nevelkedtem, ahogy szerintem kisgyereket nem szabad nevelni. Volt ugyanis a neveltetésemben egy nagy rizikófaktor: hogy ti. szorongásos, bezárkózó, a lehetőségeit meg nem valósító felnőtté válok. Hogy ez a rizikó mennyire jött be, vagy mennyire nem, azt „belülről” eléggé nehezen tudom megítélni – és nem is ez a lényeg. Hanem hogy minden olyan rész, ami Tengo és főleg Aomame gyermekkoráról, kirekesztettségéről szólt, nekem és rólam is szólt. Ugyanúgy azok a részek is, amikor a felnőtt ember vívódásait láttam. Hogy vész esetén visszajönnek a régi sémák, a régi beidegződések… Ó igen, ezt én nagyon sokszor megélem. Emiatt akkor is közel éreztem volna magamhoz a történetet, ha a cselekmény nem köt le. De hát az is lekötött.


Nagyon szeretem, hogy Murakami Haruki NEM ad magyarázatot mindenre, mert szerintem nem is kell neki ezt tennie. Nagyon szeretem a hőseit. Nagyon szeretem, ahogy a halált ábrázolja. És nagyon szeretem azt a szeretet-nyelvet, amivel a világ ócskaságait és szépségeit egyformán elénk tárja.


Nekem az a végső konklúzió a könyv után, hogy szeretni kell.


Ott van a megváltás.

Shame on us

Tegnap a Petőfin* úgy állították be a hírekben, hogy Schmitt Pál ártatlan, bár egyesek úgy vélik (haha), hogy bizonyos részeket átemelhetett a kisdoktoriba, mintegy 10-17 oldalt. Jézusom.

Szintén tegnap az érintett teljes mellszélességgel állt ki ártatlanságának védelme mellett (!!! nem vélelme, hanem védelme, bizony). És örömét fejezte ki afelett, hogy láthatóan Magyarországon nincs kettős mérce.

Mi van? Mi van?

És még ma is úgy jelennek meg az óvatos nyilatkozatok Pálinkáséktól, hogy Schmitt Pál IS hibázott. Miközben tudjuk, hogy az opponens már bekötött változatban kapta meg a javításra váró dolgozatot, amelynél pontosan jelezte aggályait, csak azok valahogy (hogy-hogy nem) eltünedeztek, mint az eljárás teljes dokumentációja.

Cinikus, gyalázatos az egész, kompletten szégyen-szégyen-szégyen.

* tegnap hallgattam utoljára a Petőfi Rádiós híradót (amíg Szalai A. alatt regnál a Médiahatóság.)

Bébipapi

Szegény blogomat mostanában csak puffogásra használom (apropó pandasmink és hiú[z] c. bejegyzések). Pedig nem ez az elsődleges szerepe, de ettől függetlenül most is csak ezt fogom erősíteni. Puff neki :-)

Ma este fáradtan és a hétköznapi súlyoktól, kis-nagy csalódásoktól, szürkeségektől enyhén megbódulva bandukoltunk haza kettesben, Marci meg én. Van az úgy, hogy az ember nem látja sem a fától az erdőt, sem azt a csuda vidám bright side-ot.

Semmi komoly, csak valahogy szembejön a gödör alja.

Már épp a célegyenesbe érnénk (ti. leszállóban vagyunk a buszról, mintegy 70-80 méterre az otthonunktól), mikor Marci mint egy versenyparipa felveti fejét és közli velem, hogy inna egy Soproni Narancsost. No jó - gondoltam -, ha evvel el tudjuk engedni mára ami a máé volt, akkor uccu neki, veszek egy kartonnal is.

A megállóból nyílik egy kiváló éjjelnappali. Párszor már életet mentett, hát azt gondoltuk, most is azt teszi majd. Mivel nagy pakkal voltunk, Marci kinn maradt őrizni, én meg beküzdöttem magam a tenyérnyi kis üzlethelységbe. Az eladón kívül (akit életmentői minőségében már volt alkalmunk tesztelni, csillagos 5-ös) egy felháborodottan távozó vevő és két másik valaki volt az icipici boltban. Hogy a felháborodott vevő min akadt fenn, hirtelen nem értettem, mert itt mindig kedvesek az emberrel. Egyszerűen csak érzékeltem, hogy egy hajszál választja el attól, hogy valakire valamit ráborogasson.

No de ez csak egy futó benyomás volt, mert gondolatomat betöltötte a hűtő és a benne felhalmozott komoly sörkészlet. ("Narancsos Soproniiii, jövök!") Automatikus hűtőnyitás, ujjak a doboz köré forrnak, automatikus fordulás a pénztárgép felé... és akkor hirtelen ...

Nos, megállított a csillagos 5-ös eladói hang: "Sajnos 10 óra elmúlt, a kerületi rendelkezések szerint nem szolgálhatok ki senkit alkohollal".

A másodperc törtrésze alatt átvillant az agyamon a megvilágosodás, hogy...
1. a felháborodott vevő is alkoholt akart venni,
2. 22.05-10 között voltunk, hová ez a nagy ügybuzgalom, könyörgöm?
3. áhááá, a két másik vevőnek látszó hivatali egyén a turpisság oka. Ezek itt nagyban ellenőriznek, szankcionálnak, mittudomén.

Rendben. Csalódottan fordulok vissza a hűtőhöz, hogy visszahelyezzem azt az árva Narancsos Sopronit és igyekszem nem bírálni a III. kerület alkoholpolitikáját. Simán legyőzöm magamban azt is, hogy afenevigye, 32 évesen tán már csak nem gond, ha 22.10-kor elfogyasztanék a vőlegényemmel 1db 2% alkoholtartalmú italt. Mert hát tiszta sor, a szabálynak engedelmeskedni kell - nekem éppúgy, mint bárki másnak.

Épp elrakom a Sopronit vissza a hűtőbe, mikor a fenti gondolatsorral párhuzamosan egy gúnyos hang vág a hátamba, az egyik eljáró ellenőrtől: "Mi a gond? Energiaitalt vehet helyette."

Cinikus és indokolatlan.

A szabályokat - jelentem - betartjuk. Azt is köszönjük, hogy helyettünk gondolkodnak és a szánkba adják papit. De a támadó kioktatást köszönöm, nem kérem, mert szükségtelen. Így aztán ránézek erre a boldogtalan kivagyiskodó ellenőrre és fagyosan közlöm vele, hogy "Köszönöm, nagykislány vagyok."

Még egyszer: afenevigye.
Puffogás vége. Talán még csak annyit, hogy kérek egy szép új világot. Most.

Hiú(z)

Ma egy baromi hosszan halogatott szűrővizsgálaton vettem részt. Amikor az orvosom tisztába jött a helyzettel, jól elhűlt, majd gyorsan le is hordott, hogy hogy a fenébe nem voltam képes normálisan kontrollvizsgálatra járni, mint minden más - nálam valószínűleg több értelemmel bíró - felnőtt emberi egyed.

Az emberben ilyenkor akaratlanul felmerül, hogy most jól megmagyarázza a bizonyítványát, aztán meg hogy hülye fejjel fogadkozni kezd mindjárt... De ezirányú törekvésem rögtön meg is állítottam, hiszen nem a dokinénivel és az asszisztenssel szúrtam ki, de nem ám. Hát akkor? Teljesen felesleges lenne magyarázkodni, úgyhogy inkább el sem kezdtem (csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség).

A vizsgálat végén - még mindig - leforrázva és kb. 2 cm-re összetöppedve hagytam el az SZTK-t. Bűntudatom közben lelkesen sarjadásnak indult az új táptalajban és ez nem is változott, míg visszafelé vágtáztam a munkahelyemre. Gondolatban válogatni kezdtem a magamra aggatható jelzők között, mint pl. SZD egy hanyag disznó, egy anyaszomorító, egy sz**kupac. Ez így ment kb. 20 percig, míg a Deákra nem értem.

Ekkor azonban elhaladtam három-négy turista előtt [menet közben még marcang-marcang]. Egyszer csak az egyik mókus rám nézett, jól megmustrált, majd félhangosan közölte, hogy "hmmm, Europe is a very nice place" (= "hmmm, Európa nagyon jó hely").

És Dórika mit csinált erre? FELVIDULT.

A helyzetből két alapvető tanulság biztosan levonható (többet most nem kerestem):
1. A rossz hangulat ellenszere a dicséret.
2. Én meg egy hiú dög vagyok.

"Smiktanácsadás", avagy hogy kaptam pandasminket

Csütörtökön egy - a címben jelzett - sminktanácsadáson vettem részt. Az úgy volt, hogy az egyik bevásárlóközpontban leszólított egy promós lányka, hogy részt vehetek egy ingyenes tanácsadáson, ahol ki is pengálnak, meg elmondják a vakolás alapjait. Persze utána vásárolhatsz, ha úgy gondolod, hisz nekik ez csak így érheti meg, a sminktanácsadás egyben a reklám is. Azt is mondta a a lányzó, hogy kb. 45-50 percig fog tartani és egy profi sminkes foglalkozik majd velem, az üde és szép delikvenssel. Gyanús volt, gyanús, de hát miért is ne? - gondoltam. Nem fintoroghat az ember úgy, hogy ki sem próbálja a fintorgás tárgyát... :-)

No hát most már van okom fintorogni, jelentem.

Odaértem az időpontra, az Andrássy út egy gyönyörűen felújított palotájába.
Az enteriőrt nagyon okosan alakították ki. Meghagyták pl. az eredeti belsőépítész stílust, de kiegészítették a smink világához tartozó berendezési- és használati tárgyakkal. Nagyon kompakt volt, egy szemernyi fintor sem merült fel bennem. Még.

Aztán amikor a váróba értem, láttam, hogy itt azért nagy emberhalászat van... Egy időpontra egyszerre hatan voltunk meghívva és ez csak egy rövid, max. egy - de inkább fél - órás idősáv... No mindegy.
A sminkesek szépen elkezdték leosztani maguk között a csajokat, engem meg elsőre egy termékmenedzser hívott félre egy kis fejtágításra beszélgetésre. A pasi kb. Stanley Tucci figuráját hozta, azaz a szofisztikált metro- és/vagy homoszexuális divatgurut (az Ördög Pradat visel c. filmből), csak sokkal jobb kiadásban. A mókus kellemes volt, és üdítően adta elő a cégről szóló sóder dumát és öntömjént. Ez kb. 5-10 percet rabolt el az értékes 40-50-ből. Izgatottan vártam a folytatást, de kértem egy névjegykártyát, biztos, ami biztos alapon. Mert eddig teljesen pozitív volt minden. El is határoztam, hogy ha ez így folytatódik, tőlük kérek fel valakit a nyári alkalmi sminkem elkészítésére.

No de itt jött a hidegzuhany: a sminkes csaj.

Avval kezdem, hogy a bőréből, a pórusaiból csak úgy áradt a cigiszag. Tessék elképzelni egy nagyon esztétikusra kisminkelt, magát jó nőként eladni próbáló, gazdagon ÉS (!) ízléssel felékszerezett lányt. De ahogy egy méteres körzetedbe kerül, megcsapja az orrod az intenzív füstszag. Biztos használt parfümöt, de azt például egyáltalán nem lehetett rajta érezni, a dohányszag egyszerűen mindent elnyomott. És mivel az arcommal dolgozott, volt alkalmam elég "közel" lenni hozzá.

De ez azért hagyján. A java a kommunikáció volt...
Nem hiszem, hogy lehetne (szabadna) általánosítani, de ez a lány minden mozdulatában az "amit viselsz, az vagy" elvet testesítette meg. El lehet képzelni, hogy mit gondolhatott rólam... És ezek a fránya gondolatok sajnos akarata ellenére szépen tükröződtek is az arcán, éles ellentétben azzal a tartalommal (?), ami a száján kijött. Csak hogy konkretizáljam, íme egy kis ízelítő.

- Jaj de helyes ez a [... pittyputty ...] rajtad, hol vetted?

- Örülök, hogy tetszik - SZD belső monológ: "ajaj, csak óvatosan, ez itt egy bazi nagy aknamező" -,  az Interneten.

- Áhááááá - Enyhe hangtónus-süllyedés, azaz: felrobban az első akna. Poshból pronyóba így lehet eljutni fél másodperc alatt. Legalábbis az ő szemszögéből.

- És pontosan hoool? (= Második akna. Pontosan be tudja már határolni, hogy hol.)

- A Teszveszen/Vaterán - mondom, megadva magam a helyzetnek -, mert vannak olyan eladók, akiktől bármikor bármit szívesen vásárolok. Megbízhatónak tartom őket és az eredeti ár töredékéből tudok tőlük öltözködni.

- Jaaaa, azt én is néztem már - SZD gondolati kommentárja: "egy fenét nézted..." -, csak olyan bonyolultnak tűnik. - Na erre majdnem kicsúszik a számon egy "szegény pára, te", de aztán visszanyomom oda, ahonnan jönne.

Közben pereg a keze. Szó sincs semmiféle tanácsadásról. Csinálja rutinból a neki tetsző valamit. Futószalag 10 percben. Evvel nincs is semmi gond, ha ezt előre is így tálalják.  (Akkor ugyanis 5 lóval se lehetett volna odavontatni.) A végeredmény pedig egy furcsa barackos-barnás szemszín, amivel olyan vagyok, mint egy panda. A szememre precízen elhelyezett hatalmas foltokat ráadásul a bohócokra jellemző arcpír egészíti ki. A szemem alatti hatalmas karikák viszont csak úgy-ahogy vannak eltüntetve, de végülis egy pandának mindegy. :-D Könyörgöm, ennél még én is jobban csinálom...
Azért két trükköt elfigyelek tőle, de túl gyors és semmit sem kommentál. Ha kérdezek, félszavas választ azért kapok. Helyettük inkább feladja a dumát és - talán elkerülendő a további kérdéseket - kommandírozni kezd:

- Most fel nézz.

- Most le.

- Fel. Még fel.

- Le.

(Úristen mi ez, tornaóra?)

No itt azért a menedzserrel való beszélgetés utolsó foszlányai is eltűnnek az emlékezetemből. Nem, nem fogom őket felkérni arra, hogy nyáron ők csinálják az alkalmi sminket. Akkor már inkább leszek potyázó feketes*ggű, mert nem nehéz kitalálni, hogy ez jön mindjárt majd. Nos, jó.

Miután a sminkes befejezte abbéli tevékenységét, hogy valami hozzám egyáltalán nem illőt felpingáljon az arcomra, felnyalábol, hogy "gyere". Hogy hova, minek, mi jön most, azt nem közli, de sejtem. Aztán kiderül, hogy mégse. Azt a lelki terrort, amit ott nyomatnak, nem gondoltam volna... Szóval sminkesünk odavisz egy pulthoz, kitölt egy papírt, hogy milyen kencék vannak rajtam és elém nyomják, hogy mindezt baromi kedvezően, 20%-kal olcsóbban ("csak most, csak ma!!") megvehetem. Mit megvehetem: VEGYEM MEG! Egyszerre hárman szállnak rám, a sok lúdnak pedig igenis van sansza disznót győzni. Az egyik ludacska a sminkes nőci a dohányszagával, a másik kettő pedig két másik teljesen kipengált lány a pult mögül.

Közlöm, hogy köszi, sminktanácsadásra jöttem, azt mondták, ingyenes és veHETek dolgokat, ha akarok. De.

• Ad1: annyi pénz, amennyibe ezek kerülnek, nincs nálam - Erre gúnyos "nanemá" a válasz, amin picit bepöccenek. Demá. Él ma Magyarországon olyan réteg, aki nem hurcovál magával biankó elkölthető 15-25e Ft-ot. Ha pl. nálam van is ennyi összeg, az célzottan megy a csekkre, vagy mindennapi kiadásokra (bevásárlás, egy kv a barátokkal, stb). Ezt persze (miért persze?) nem közlöm velük, lenyelem a nanemát.
• Ad2: épp vannak sminkszereim, így ha tetszik és nem üti ki a bőröm utólag, majd akkor vásárolok, ha az előző a végét járja. Ez még 1 hónapig nem téma.
• Ad3: azért mielőtt beruháznék, talán TÉNYLEG érdemes lenne megvárni a bőrömre kifejtett hatást... Mert szép-szép, hogy Diana Ross is ezt használja, sőt neki fejlesztették ki, de mi van, ha az én bőröm Dietrich, vagy Garbo, vagy JLo és nem Diana Ross? Előfordulhat.

Unott és lekezelő válasz. A sminkes csaj közben otthagy bármilyen elköszönés nélkül. Mert ugye "amit viselsz, az vagy", én meg evvel a húzással látványosan kiütöttem magam a "hozzátok tartozok, irtózatosan drágának tűnök" klubból. A maradék kettő pultost szolidan megkérdem, hogy ugyan mi akadálya van annak, hogy később visszajöjjek és megvegyem a termékeiket, ha tényleg olyan jók?

Unott válasz. Semmi akadálya, de ez az engedmény csak ma szól. (Jé, miért nem lepődöm meg?)

No erre Szabó Dóri kulturáltan magába fojtja további észrevételeit, lelibeg a gyönyörű kárpittal bevont Andrássy úti villalépcsőkön és hazavágtat a pandasminkben.

Egyszerűen csak nem erről volt szó. Ha tudom, hogy a 45 perces sminktanácsadás helyett 10 perces futószalagsmink lesz, eszemben sincs eljönni és a cég szupertermészetesnek mondott alapozóját, pirosítóját, szemhéjpúderét, stb. potyázva fogyasztani. Engem a tanácsadás érdekelt és az, hogy találjak egy hozzáértő - és a vendége kérését figyelembe vevő - szakembert. És örültem az alkalomnak, hogy mindezt előzetes pénzkidobás nélkül tehetem.  Hát nem sikerült.

Végszó gyanánt: ahogy tehettem, leszedtem magamról az egészet. 6x annyi lemosószivacsra és smink-eltávolító krémre volt szükségem, mint bármikor máskor. És mára szépen kirügyezett a bőröm, pedig az egész csak kb. 2-3 órát volt rajtam. Csókoltatom Diana Rosst, de a sminkesét jól beválasztotta... :-)

Csodaidők sorozat - ami a januári estéimet kitöltötte

Az alábbi értékelést a Molyon írtam, a legutóbbi komoly olvasmányélményemről.

Nem kifejezetten a 4. kötetről szeretnék írni, hanem a Csodaidőkről egyben. Pár napja fejeztem be a sorozatot és talán már eltelt annyi idő, hogy ne csak kapkodjam a levegőt tőle, hanem valami értelmeset is össze tudjak foglalni.

Összességében (és elöljáróban): hihetetlenül komplex és egyedi világba zuhantam, rögtön ahogy kinyitottam az Ogfákat, és a történet szívóhatása folyamatosan megmaradt, az első könyv első oldalától a 4. kötet legvégéig. Egy ennyire koherens, egyszerre nagyon más és mégis nagyon UGYANOLYAN világot megalkotni hihetetlen sok előkészületet és tervezést igényelhetett!! De Eta ennél sokkal többet tett. Szereplőit hús-vér karakterekként helyezte bele ebbe az alaposan megrajzolt környezetbe és ez igaz nemcsak a fő-, de mellékszereplőkre is. Olvastam korábban valamelyik kommentben, hogy id. Yaan kiállhatatlanságát valaki túlzottan sablonosnak találta, mert hogy ilyen ember nincs is. Háááát, szerintem meg van, én például ismertem hasonlót. Igaz, nála kaptam egy olyan lehetőséget, hogy élete végére megérthessem, mi vezette a ”mufurc-kiállhatatlan-szenya-dögség” útjára. Ettől nem lett kellemesebb ember (Isten nyugosztalja), de sokkal érthetőbb lett. És ez fontos. Visszatérve a könyvekhez: nagyon kevés hiányjel fogalmazódott meg bennem a végéig, de az egyik tényleg az, hogy az öregebb Yaan alakjának mozgatórugóit kicsit erősíteni lehetett volna. Miért lett ilyen gyanakvó és pitiáner figura? Kinek akart egész pontosan megfelelni? Ahogy Shonda esetében is kiderülnek lelki mozgatórugók, úgy Yaanra is kíváncsi lettem volna.

A szereplők egyébként nagyon nagy lelki utakat jártak be, akkor is, ha mellékszereplők voltak. Egyik ilyen kedvencem David alakja volt, de említhetném a fiatalon meghalt Ronent, vagy a derűs Vasladyt, Malin mamát is. Nagyon szerettem egyébként Malin mama állandósított harmóniáját és harcolni tudását, aminek fejlesztésére aztán nagy szüksége is lett… Judy és az ifjabb Yaan változásai pedig önmagukban is megérnének egy(-két) misét… Zseniálisan volt megírva. Egyetlen egy ponton éreztem Yaan változását túl élesnek (és ez a második hiányom): a legvégén. Valahogy az volt az érzésem, hogy Eta szépen akarja lezárni a történetet, ezért kicsit „erőszakot tett” rajta. Az én Yaan-omnak még kellett volna egy-két év, mire felengedi magában a bűntudatát az új kiscsaládért, elfogadja a fiát és volt menyasszonyát és végleg visszatér az övéihez. A folyamat egy kicsit túl gyorsnak tűnt… De rögtön hozzá is teszem, hogy attól én még változatlan iramban faltam és szerettem a könyve(ke)t és amikor az utolsó oldal után nagy lendülettel továbblapoztam a következő fejezet reményében, úgy érintett az üres oldal látványa, mintha gyomorba vágtak volna… Hát mi ez, ha nem tökéletes katarzis-építés? :-)

Még pár mondatot szólnom kell a szerkezetről. Először Larry Durrell Alexandriai négyesében figyeltem fel a több elbeszélős technikára, ami rögtön nagyon meg is tetszett. A történet nem fogott meg akkor még valami nagyon (szinte egyáltalán nem), de a cselekménymesélés módját iszonyatosan izgalmasnak találtam. Merthogy nincs egy igazság, nincs egy objektív formula, amit az életre és dolgaira alkalmazhatunk – és hogy ezt valaki írásban közvetíteni tudja, hát az nagyon tetszett. Ezért jött be annyira Eta megoldása is. Igaz, itt nem ugyanazt a cselekménysort látjuk a három szereplő nézőpontjából, hanem folyamatos cselekményvezetést és baromi pontosan kitalált idő-ugrásokat (a dramaturgiailag legszívszaggatóbb helyeken, persze). De hemzseg a történet az oda-és visszautalásoktól, hogy beleláthassunk az élet relativitásába (= ami az egyik sorsban megmentő fordulat, az a másikban katasztrófa). Nagyon tetszett.

Hát ennyi. @Eta, zseni vagy. És még egyszer köszönöm a könyvakció meghosszabbítását ;-)


Több értékelést is írtam már, azok itt olvashatóak.

Beethoven és a kicsi, amiből nagy lesz

Ma láttuk a Király beszéde című gyönyörű filmet.

Még mindig a hatása alatt vagyok nemcsak a történetnek, de a színészi játék(ok)nak is. Bertie emberi vonásait feleslegesnek érzem hosszan ecsetelni, hiszen az egész film erre a toposzra épül. Azért annyira könnyen mégsem tudok tőle elszakadni, mert az egész alkotást megindítóan széppé tette és úgy volt finoman érzelmes, hoogy közben rendkívül szemérmesen tartott távolságot a királyi család intim szférájától.

A színészek játéka zseniális volt. Geoffry Rush például úgy méltatta színésztársa, Colin - Nemdárszi - Firth játékát, hogy egy interjúban elmesélte: Colint sohasem látták a dadogást gyakorolni. Az első jelenetbeállításoktól fogva úgy beszélt, hogy közben nyelvét törve vívott harcot minden egyes szóval. VI. György megformálójaként abszolút hitelesnek is bizonyult.

De a bejegyzésnek "csak" katalizátora a film - bocsánat az idézőjelért -, mert amiről valójában írni valóm van, az Ludwig van Beethoven zenéje. A 7. szimfónia 2. tétele, mely a maga saját dramaturgiájával a megfilmesített történet szerves részévé, sőt magyarázójává válik - ahogy az Mozart Requiemjével is történt az Amadeus című film esetén. A zene a történetvezetés fő mozgatórugója lett.

Induljunk csak el egy szomorú hangvételű, végtelenül egyszerű, de méltóságteljes dallammal. Akadozik, egyedül szól a riasztó csöndben; mint Bertie hangja, ahogy küzd magával és a bénító dadogással. Aztán bekapcsolódik egy második dallam, először szigorúan alárendelve a már ismertnek, azt azonban mégis kiegészítve, megtámogatva. Ezt teszi a filmben Lionel is. Szinte látom magam előtt ismét a jelenetet, ahogy feszült figyelemmel nézi tanítványa próbatételét a rádiós mikrofon túloldalán.

A királyi beszéd témája komor. Egyszerre kell jeleznie, hogy a Birodalom ismét háború előtt áll, hogy erőre és kitartásra van minden királyi alattvalónak szüksége, sok szörnyűség vár mindenkire és hogy uralkodó tisztában van vele: nem tud egyszerre mindenhol ott lenni, hogy személyesen buzdítsa népét. Ahogy a téma kibomlik a zenében, lesz a király beszéde is egyre összefüggőbb, hogy a végére a hallgatóság a tartalomra figyeljen, ne a "csomagolásra". Így lesz a kicsiből nagy, az ostinatós egyszerű dallamból pedig, amit - szerintem tévesen - sokan gyászindulónak tartanak, minden érzékünkre ható, kiteljesedett harmónia.

A bejegyzés címére kattintva Leonard Bernstein értelmezésében hallható a 2. tétel. Ide kattintva pedig megnyílik egy NLC-cikk, aminek végén meghallgatható az eredeti beszéd.

Kiadványok-saga, vol.6.

Az első komolyabb kiadványom nem is az épületbemutató volt, hanem a 2008-as programajánló. Ennek szövegét, képeit és a külsejét is én szabtam meg, segítséget egyedül a hátlapos ornamentikában kaptam, mert akkor még nem tudtam Photoshopot használni (kissé túlmisztifikáltam a Photoshop-használatot, ami azt illeti...) Apropó hátlapos ornamentika: egy középkori címereslevél részlete, amelyet Oláh Miklós kapott. Az egyik legdíszesebb címereslevél, amit valaha láttam.

A kiadvány-készítéshez sablonként ezt a szívecskés-levelest választottam, amit az év során még többször "bevetettem". Egyrészt, mert tetszett, illett a Levéltárhoz és hozzám is, másrészt mert egységes design-t szeretek alkalmazni. Ha az idei, 2009-es évet is végig kiadványkészítéssel töltöttem volna, ez a tendencia még jobban kijött volna. A szívecskés-leveles minta visszaköszönt májusban, a promo-kiadványon és júniusban, a kézbe adott programleíráson is (ld. korábbi két bejegyzést).

Ennek a háromba hajtható kis prospektusnak az elkészítésébe végül kb. ötször annyi energiát tettem bele, mint amennyit most elhasználnék. Ennek az az oka, hogy egy csomó apró trükköt menet közben tanultam meg. És íme a végeredmény.

Kiadványok-saga, vol.5.

Nyáron nekiálltam egy hivatalos épületbemutató brossúra magyar nyelvű változatának megírásához. (Minden egyéb nyelven volt kiadványunk, csak magyarul nem.)

A szöveget nem én írtam, de a képeket már én választottam ki, ahogy a dizájnt is. Ma már  vagy nem ezt a barnát választanám háttérnek, vagy a túl elütő képeket szépiáznám meg... Mindegy, így tanul az ember.

A képek zöme Zsolti Bácsi keze munkája, pl. az üdvözlő oldalon szereplő kapu-kép is (itt most az utolsó képen):

Ez volt a második és egyben utolsó alkalom, hogy a "Gervácz design" fantázianevet használni tudtam (az első a 2008-as majális foglalkoztatója volt). A név eredete az akkori teamben résztvevők nevének összemosásából adódott és mivel hárman három idegennyelvet beszéltünk, a Gervácz / Gervi becenevet egy kiis csavarintással testre is szabtuk: Anita franciásan Zsörvi lett, Zsófi angolosan Dzsörvi, én meg németesen Gerfi...

Kiadványok-saga, vol.4.

2008-ban elkezdett beérni a 2007-es összes termés, minden jó és rossz hozadékával együtt.

Júniusi "éjszakás" rendezvényünkön az előző év őszi szisztémáját folytattuk, a design se túl sokat változott: maradtunk a táncrendnél, hiszen a téma a kiegyezés kora volt. Ennek megfelelően az étlapon Olga tanti krumplis csókja, Főispánné remeke, Ferenc József kenyér és hasonló fantázianevű tünemények sorakoztak...

Én előadással is készültem, tehát meglehetősen "erős" estét csináltunk ismét. Jó volt. A látogatók kezébe adandó programterv már saját kreálmány volt, valahogy így nézett ki (ld. balra).

Ezen a rendezvényen - lévén kora nyáresti éjszaka - kicsit kevesebben vettek részt, de azért még így sem kongott a ház egy percre sem az ürességtől. Boldog voltam, hogy a Levéltárban dolgozom... :-)

Kiadványok-saga, vol.3.

A 2008-as év majálisán nagyon nekibuzdultunk és összeraktunk elöljáróban egy pöpec kis foglalkoztatót. A feladványokat kalákában írtuk meg (mindenki egyet-egyet, az enyém persze a családfakutatós lett), aztán én még az egész miskulanciát megdizájnoltam. A gyerekek szerették, mi is... ;-) 

 

Ezen a kis felhívón pedig meginvitáltuk a sok mindenkit, hogy jöjjön és nézzen meg mindet a sátrunkban (a Majálist mindig a Múzeumkertben tartja a Nemzeti Múzeum, ahol a Levéltár 2008-ban kapott először önálló sátrat).

Ilyen alkalmakkor memóriajátékot játszunk, címerfestést, oklevélírást (alkalmanként pecsétkészítést is), könyvkötést. De aki mindezekkel még nincs megelégedve, keresztrejtvényeink közül is válogathat, vagy gyöngyözhet. És evvel a kis promo-kiadvány tartalmát ügyesen le is lőttem...

A betűtípus egyébként középkori, kb. a XIV-XV. században használták.  Jó cirkalmatos. :-)

Kiadványok-saga (még mindig édes-illatos), vol.2.

Miután Benedek és Levegér sikeresen megszületett, boldogan megtartottuk a névadót és elkezdtünk készülni az őszi rendezvényeinkre. Mivel a szeptemberben szokásos Kulturális Örökség Napjai (leánykori nevén ökörségnapok) már megadott infrastruktúrával rendelkezett, már ami a design-t illeti, ezért inkább a másik őszi hacacáréra, életünk első levéltári éjszakájára koncentráltam, amit 2007. novemberében tartottunk. (Persze volt meló az ökörségnappal is, de nem kifejezetten dizájnolós.)

A meghívó alapja egy ún. táncrend volt, amiből főnöknőm grafikus férjeura szedte ki a "belévalót", hogy újonnan megtölthessük - a nekünk tetsző - tartalommal. Apropó táncrend: ebben hirdették meg, hogy az adott bálon milyen sorrendben miféle táncok következnek. Nagyon mókás tud az ilyen lenni :-)

S lőn. Nemcsak a meghívó lett végül ilyen "táncrendes", hanem a többi kiírás is, csak más-más színre variálva. Ez például lejjebb (zölddel) az étlap volt, amire a rendezvény délelőttjén nyomtattam rá feketével az aktuálisan alakuló menüt (merthogy mi sütöttünk mindenféléket a vendégeinknek és igazából csak utolsó nap derült ki, hogy ki mit hozott...)

Izgalmunk határtalan volt, nagyon nagyot lehetett volna bukni a rendezvénnyel. November volt, nyirkos és trutyis idő (épp mint ma - öhm, talán mert most is november van...), szóval egyáltalán nem volt arra semmiféle garancia, hogy valaki is beteszi a lábát a Levéltárba ilyenkor. De láss csodát, az 5 órai nyitás előtt 10 perccel már olyan kígyózó sorok álltak a Bécsi kapu téren, hogy a kezdeti pánik (jujj, nem jön senki) egy másik, folytatólagosnak adta át helyét (jujj, hogy férünk el ennyien?). A ruhatár kis híján befuccsolt, de pár lelkes és kitartó munkatársam megmentette a helyzetet :-)

Sosem felejtem el azt az eufóriát, mikor 16.50-kor kikukkantottam a kapun és megláttam azt a tengersok embert... Azt hiszem, az a lendület vitt még két év után, amikor részemről az egész építmény már düledezésnek indult. De ez megint egy másik történet, most inkább Zsozsó beszámolójával zárom az emlékezést, stílszerűen, szépen:

Kiadványok-saga (azaz a kiadványok szaga), vol.1.

Mivel egy szűk fél éve nem készítek kiadványokat és kicsit kezdenek hiányozni az életemből, úgy gondoltam, feltöltöm a régieket, nosztalgiából, lezárván a régit és előkészítvén az újat...

Sok volt, így ütemezve töltöm fel őket. Ahogy teltek az alkalmak és a hónapok, úgy lettek egyre "Dotykásabbá", kis autodidakta kiadványozós utam a végén már alig használtam sablont  ;-)

Ez itt a legelső volt: Mariska kislány lerajzolta a levéltári egeret, mi meg nevet (és boldog keresztszülőt) kerestünk neki. Ez volt a felhívás. Itt még semmi faksznit nem használtam, csak a szövegre figyeltem és annak elrendezésére.

Az egér neve Benedek lett, Cinegérfalvi Historikus Benedek (és ezt egy 6-7 éves kislány találta így ki!)

Benedek később egy kuzinnal, bizonyos Levegérrel is "kiegészült", de ez egy másik történet és sajnos külön kiadvány szegény jó tanonc Levegérről nincs (de a becsület úgy kívánta, hogy megemlítsem).

Hát ennyi az első kiadvány rövid története, 2007 májusából.

Vacskó thai módra

A cím az egykori (már megszüntetett) Vaya con Diosas társblogon közzétett "istennői" beszámolómat rejti ;-) Idemásolom:

Egy alapvetésre jöttem rá, már ami a háztartást illeti: igazából szinte csak időzíteni kell tudni, meg nem túlzásokba esni (legalábbis nálam ez a bevált recept) és egy csepp kreativitással olyan sok jó sikerélménye lesz az embernek, hogy még... Ma este pl. úgy értem haza 7 előtt egy kevéssel, hogy nem nagyon volt semmihez kedvem, de
1. mosni kellett
2. vmit enni
3. levenni a kiteregetett ruckót és feltenni az új adagot.
Mindezt gyorsan, fájdalommentesen.

Úgyhogy először is kipakoltam (tk. Katter ajándékát is, közelgő névnapjára*) és kényelmes bohém házigatyóba bújtam. Aztán gyorsan csináltam 3 dl forralt bort: bor felforr, filterecske bele, utána rá egy adag vaníliáscukker (és ha jobb kedvem lett volna, lögybölök mellé egy kis narancslevet / citromlevet is - de nem volt jobb kedvem...)
Közben észrevettem, hogy reggel elől hagytam felengedni egy kevéske csirkemellet, amit tehát fel kellett használnom. Igaz, a hétvége jelentős részét nem töltöm itthon, de ez nem gond, a hűtőben eláll, amit ma este összedobok. A lényeg még egyszer: timing-timing, and a bit of creativity...
Szóval bedobtam a mosást (mivel egyedül vagyok, a válogatás tök egyszerű és 3naponta mosok, hogy ne gyűljön össze túl sok semmiből), mert amíg a gyorsított program lejön fél óra alatt, kész leszek mindennel. (Így lett.) Aztán... nos mi legyen a kaja? Este van, nehezet és hosszadalmasat már nem akarok csinálni. Ilyenkor jön a creativity, az ember jánya benéz a hűtőbe és dönt. Napok óta akartam vmi thai-jellegűt csinálni és bár kókusztejet nem vettem a múltkor a Tesóban (a barátaim gyerekei így mondják a Tescót), azért mégis csinálok vmi olyasmit...
 
Zöldségeim:
- kelbimbó
- hagyma
- fokhagyma
- brokkoli
- krumpli
- zeller zöldje és gumója.
Meg egy nagyon kicsi csirkemell.

Ismét elő a jó öreg timinggal... Nem kell semmit előkészíteni, menet közben csinálok mindent. Szóval:
1. Wok elő, ráizzítani egy kevés olajat - nekem most nagyon forró lett (véletlenül, de jól sült el, úgyhogy máskor már direkt így fogom csinálni)
2. Míg forrósodik az olaj, felvágok egy hagymát + megpuceválok majdnem egy teljes fokhagymát. 3. Hagyma az olajba, kis(ebb) darabokra vágva, utána mehetnek a gerezdek is - én csak félbevágom, hogy egyben maradjon, de a zamata kijöjjön.
Apropó gerezdek: egyszerű a fokit hámozni, ha 1 mm-rel beljebb vágod le a csumáját, jön a haja is. Még egyszerűbb, ha kicsit öregecskébb a fokid, mint most nekem (nem véletlenül akartam az egészet elhasználni), mert ilyenkor magától elengedi a "haját". Hullik neki...
3. Kelbimbók. Anyám halálra rökönyödne, de meg sem mostam őket. U.az a trükk, mint a fokinál: beljebb kell a csumáját levágni (mondjuk fél centivel - soknak tűnik, de beválik) és a külső 2-3 burok magától lejön a bimbócskáról. Utána gyors negyedelés és huss az olajba. A bimbócskák puceválása kb. 5 perc volt, ezalatt kb. kétszer odanyúltam az olajon szottyogó hagymáknak, a foki szépen színt kapott (mert jön ki belőle a finom aroma és találkozik a wok oldalával + kis olajjal, mmmmm... isteni illata és színe van...)
4. Jöhet a felkockázott husi. Minimálisan fűszereztem, de igazából felesleges, teljesen el lehet hagyni a fűszert ilyenkor, mert a thai ételek (egyik) alapja úgyis a szójaszósz, aminek erős, finom és sós íze úgyis elver minden mást.
6. Itt egy kis praktika: a kelbimbók ropogósak, így ha az ember nem akar túl sokat várni, míg megpuhulnak a meleg hatására, kicsit felpörgeti az eseményeket. Hogyan? Lé hozzáadásával, ami kb. 2 perc alatt összefőzi őket. Bingó, ez a lé volt a szójaszósz. Eléggé sokat borítottam az eddigiekre, hogy a husik és a bimbók 2 perc alatt tényleg meglegyenek.
7. Ezután eldöntöttem, hogy a fenébe a krumplival, meg a brokkolivall, ennyi anyag épp elég lesz nekem, egy kis zellerrel kiegészítve. (Kellett vmi karakteres íz a husi mellé, a zeller meg pont az.) Fogtam hát a zellergumó felét (a zöldje is kiesett a szűrőn, mert már lusta voltam), megpucc, kockára vág, közben konstatálja, hogy a szójaszósz a nagy lángon való wokolás miatt elpárolgott, a kaja meg pont jó halmazállapotú.
8. Utolsó simítások: zellerke bele, egy kis tej is, mert a szójaszószból maradt szójatrutyi finom, de nagyon sós, ezért finomítani kell (sajnálom a kókusztej hiányát, jobb lett volna). És hogy "thaiosítsam": őrölt fahéj + csillagánizs + gyömbér.

Ennyi. Rárotty még egyet és kész a 20 perces zöldséges thai husika. Közben hallom, hogy a centrifuga elkezdte a magáét, így ruhák lepakk, mire végeztem, jöhet az új adag.
És most nekilátok, hogy megigyam (a felmelegített) forralt borom és egyek a vacsiból egy kicsit.
És már sokkal-sokkal energikusabb vagyok, mint akár amikor hazajöttem, akár amikor reggel felkeltem. Megérte... :-)
Egy dolog hozzá: ha sok lett a szójaszósz, a tej lágyít rajta. Ha túl híg lenne tőle a végeredmény, egy kiskanál keményítő csodákra képes (vagy liszt, bár annak íze van, így óvatosan tessék duhajkodni vele).

* Katter ajándékához csinálok egy külön kis riddle-t, mindjárt kitalálom, hogy mi legyen. Csak előbb eszem egyet :-)