Kiadványok-saga (még mindig édes-illatos), vol.2.

Miután Benedek és Levegér sikeresen megszületett, boldogan megtartottuk a névadót és elkezdtünk készülni az őszi rendezvényeinkre. Mivel a szeptemberben szokásos Kulturális Örökség Napjai (leánykori nevén ökörségnapok) már megadott infrastruktúrával rendelkezett, már ami a design-t illeti, ezért inkább a másik őszi hacacáréra, életünk első levéltári éjszakájára koncentráltam, amit 2007. novemberében tartottunk. (Persze volt meló az ökörségnappal is, de nem kifejezetten dizájnolós.)

A meghívó alapja egy ún. táncrend volt, amiből főnöknőm grafikus férjeura szedte ki a "belévalót", hogy újonnan megtölthessük - a nekünk tetsző - tartalommal. Apropó táncrend: ebben hirdették meg, hogy az adott bálon milyen sorrendben miféle táncok következnek. Nagyon mókás tud az ilyen lenni :-)

S lőn. Nemcsak a meghívó lett végül ilyen "táncrendes", hanem a többi kiírás is, csak más-más színre variálva. Ez például lejjebb (zölddel) az étlap volt, amire a rendezvény délelőttjén nyomtattam rá feketével az aktuálisan alakuló menüt (merthogy mi sütöttünk mindenféléket a vendégeinknek és igazából csak utolsó nap derült ki, hogy ki mit hozott...)

Izgalmunk határtalan volt, nagyon nagyot lehetett volna bukni a rendezvénnyel. November volt, nyirkos és trutyis idő (épp mint ma - öhm, talán mert most is november van...), szóval egyáltalán nem volt arra semmiféle garancia, hogy valaki is beteszi a lábát a Levéltárba ilyenkor. De láss csodát, az 5 órai nyitás előtt 10 perccel már olyan kígyózó sorok álltak a Bécsi kapu téren, hogy a kezdeti pánik (jujj, nem jön senki) egy másik, folytatólagosnak adta át helyét (jujj, hogy férünk el ennyien?). A ruhatár kis híján befuccsolt, de pár lelkes és kitartó munkatársam megmentette a helyzetet :-)

Sosem felejtem el azt az eufóriát, mikor 16.50-kor kikukkantottam a kapun és megláttam azt a tengersok embert... Azt hiszem, az a lendület vitt még két év után, amikor részemről az egész építmény már düledezésnek indult. De ez megint egy másik történet, most inkább Zsozsó beszámolójával zárom az emlékezést, stílszerűen, szépen:

Kiadványok-saga (azaz a kiadványok szaga), vol.1.

Mivel egy szűk fél éve nem készítek kiadványokat és kicsit kezdenek hiányozni az életemből, úgy gondoltam, feltöltöm a régieket, nosztalgiából, lezárván a régit és előkészítvén az újat...

Sok volt, így ütemezve töltöm fel őket. Ahogy teltek az alkalmak és a hónapok, úgy lettek egyre "Dotykásabbá", kis autodidakta kiadványozós utam a végén már alig használtam sablont  ;-)

Ez itt a legelső volt: Mariska kislány lerajzolta a levéltári egeret, mi meg nevet (és boldog keresztszülőt) kerestünk neki. Ez volt a felhívás. Itt még semmi faksznit nem használtam, csak a szövegre figyeltem és annak elrendezésére.

Az egér neve Benedek lett, Cinegérfalvi Historikus Benedek (és ezt egy 6-7 éves kislány találta így ki!)

Benedek később egy kuzinnal, bizonyos Levegérrel is "kiegészült", de ez egy másik történet és sajnos külön kiadvány szegény jó tanonc Levegérről nincs (de a becsület úgy kívánta, hogy megemlítsem).

Hát ennyi az első kiadvány rövid története, 2007 májusából.

Vacskó thai módra

A cím az egykori (már megszüntetett) Vaya con Diosas társblogon közzétett "istennői" beszámolómat rejti ;-) Idemásolom:

Egy alapvetésre jöttem rá, már ami a háztartást illeti: igazából szinte csak időzíteni kell tudni, meg nem túlzásokba esni (legalábbis nálam ez a bevált recept) és egy csepp kreativitással olyan sok jó sikerélménye lesz az embernek, hogy még... Ma este pl. úgy értem haza 7 előtt egy kevéssel, hogy nem nagyon volt semmihez kedvem, de
1. mosni kellett
2. vmit enni
3. levenni a kiteregetett ruckót és feltenni az új adagot.
Mindezt gyorsan, fájdalommentesen.

Úgyhogy először is kipakoltam (tk. Katter ajándékát is, közelgő névnapjára*) és kényelmes bohém házigatyóba bújtam. Aztán gyorsan csináltam 3 dl forralt bort: bor felforr, filterecske bele, utána rá egy adag vaníliáscukker (és ha jobb kedvem lett volna, lögybölök mellé egy kis narancslevet / citromlevet is - de nem volt jobb kedvem...)
Közben észrevettem, hogy reggel elől hagytam felengedni egy kevéske csirkemellet, amit tehát fel kellett használnom. Igaz, a hétvége jelentős részét nem töltöm itthon, de ez nem gond, a hűtőben eláll, amit ma este összedobok. A lényeg még egyszer: timing-timing, and a bit of creativity...
Szóval bedobtam a mosást (mivel egyedül vagyok, a válogatás tök egyszerű és 3naponta mosok, hogy ne gyűljön össze túl sok semmiből), mert amíg a gyorsított program lejön fél óra alatt, kész leszek mindennel. (Így lett.) Aztán... nos mi legyen a kaja? Este van, nehezet és hosszadalmasat már nem akarok csinálni. Ilyenkor jön a creativity, az ember jánya benéz a hűtőbe és dönt. Napok óta akartam vmi thai-jellegűt csinálni és bár kókusztejet nem vettem a múltkor a Tesóban (a barátaim gyerekei így mondják a Tescót), azért mégis csinálok vmi olyasmit...
 
Zöldségeim:
- kelbimbó
- hagyma
- fokhagyma
- brokkoli
- krumpli
- zeller zöldje és gumója.
Meg egy nagyon kicsi csirkemell.

Ismét elő a jó öreg timinggal... Nem kell semmit előkészíteni, menet közben csinálok mindent. Szóval:
1. Wok elő, ráizzítani egy kevés olajat - nekem most nagyon forró lett (véletlenül, de jól sült el, úgyhogy máskor már direkt így fogom csinálni)
2. Míg forrósodik az olaj, felvágok egy hagymát + megpuceválok majdnem egy teljes fokhagymát. 3. Hagyma az olajba, kis(ebb) darabokra vágva, utána mehetnek a gerezdek is - én csak félbevágom, hogy egyben maradjon, de a zamata kijöjjön.
Apropó gerezdek: egyszerű a fokit hámozni, ha 1 mm-rel beljebb vágod le a csumáját, jön a haja is. Még egyszerűbb, ha kicsit öregecskébb a fokid, mint most nekem (nem véletlenül akartam az egészet elhasználni), mert ilyenkor magától elengedi a "haját". Hullik neki...
3. Kelbimbók. Anyám halálra rökönyödne, de meg sem mostam őket. U.az a trükk, mint a fokinál: beljebb kell a csumáját levágni (mondjuk fél centivel - soknak tűnik, de beválik) és a külső 2-3 burok magától lejön a bimbócskáról. Utána gyors negyedelés és huss az olajba. A bimbócskák puceválása kb. 5 perc volt, ezalatt kb. kétszer odanyúltam az olajon szottyogó hagymáknak, a foki szépen színt kapott (mert jön ki belőle a finom aroma és találkozik a wok oldalával + kis olajjal, mmmmm... isteni illata és színe van...)
4. Jöhet a felkockázott husi. Minimálisan fűszereztem, de igazából felesleges, teljesen el lehet hagyni a fűszert ilyenkor, mert a thai ételek (egyik) alapja úgyis a szójaszósz, aminek erős, finom és sós íze úgyis elver minden mást.
6. Itt egy kis praktika: a kelbimbók ropogósak, így ha az ember nem akar túl sokat várni, míg megpuhulnak a meleg hatására, kicsit felpörgeti az eseményeket. Hogyan? Lé hozzáadásával, ami kb. 2 perc alatt összefőzi őket. Bingó, ez a lé volt a szójaszósz. Eléggé sokat borítottam az eddigiekre, hogy a husik és a bimbók 2 perc alatt tényleg meglegyenek.
7. Ezután eldöntöttem, hogy a fenébe a krumplival, meg a brokkolivall, ennyi anyag épp elég lesz nekem, egy kis zellerrel kiegészítve. (Kellett vmi karakteres íz a husi mellé, a zeller meg pont az.) Fogtam hát a zellergumó felét (a zöldje is kiesett a szűrőn, mert már lusta voltam), megpucc, kockára vág, közben konstatálja, hogy a szójaszósz a nagy lángon való wokolás miatt elpárolgott, a kaja meg pont jó halmazállapotú.
8. Utolsó simítások: zellerke bele, egy kis tej is, mert a szójaszószból maradt szójatrutyi finom, de nagyon sós, ezért finomítani kell (sajnálom a kókusztej hiányát, jobb lett volna). És hogy "thaiosítsam": őrölt fahéj + csillagánizs + gyömbér.

Ennyi. Rárotty még egyet és kész a 20 perces zöldséges thai husika. Közben hallom, hogy a centrifuga elkezdte a magáét, így ruhák lepakk, mire végeztem, jöhet az új adag.
És most nekilátok, hogy megigyam (a felmelegített) forralt borom és egyek a vacsiból egy kicsit.
És már sokkal-sokkal energikusabb vagyok, mint akár amikor hazajöttem, akár amikor reggel felkeltem. Megérte... :-)
Egy dolog hozzá: ha sok lett a szójaszósz, a tej lágyít rajta. Ha túl híg lenne tőle a végeredmény, egy kiskanál keményítő csodákra képes (vagy liszt, bár annak íze van, így óvatosan tessék duhajkodni vele).

* Katter ajándékához csinálok egy külön kis riddle-t, mindjárt kitalálom, hogy mi legyen. Csak előbb eszem egyet :-)

"In your hands"

A Vaya Con Diosas névre hallgató exblogom bejegyzését mentettem ide át. Dőlt betűvel.

Ma nagyon punnyadt napom volt. Estére jó kis tollasedzést terveztünk Lívivel (nem-is-tudom-hány-éve-barátnőm), de egy fél órája lemondtam, mert fáj a térdem. Hogy mitől, azt egyfelől nem tudom, másfelől nagyonis... Tegnap két alkalommal is hajlíthatatlan voltam: egyszer egy kollégámmal, egyszer pedig Zsozsóval - és íme, jön az egyébként fizikálisan megalapozatlan fájdalom mára. Hát igen...

Azontúl, hogy levontam a kellő konzekvenciákat, elhatároztam, hogy csempészek a punnyadt nap végére valami kreatívat és hasznosat, így gyorsan átalakítottam a blog külalakját, találtam egy pezsdítően jó zenét (ld lejjebb), csináltam egy közepesen ütős kávét és nekiálltam dolgozni egy kicsit.

a címadásról, jó távolról...

"Momo lassan rádöbbent, hogy hatalmas, tökéletesen kerek kupola alatt áll, a kupola akkora, mint maga az égbolt. S teljes egészében színaranyból van. Egészen fönt középütt kerekded nyílás, azon át fényoszlop ereszkedett merőlegesen egy ugyancsak kerekded tóra, amelynek fekete vize sima volt és moccanatlan, akár egy sötét tükör.
Közvetlenül a víz fölött villódzott valami a fényoszlopban, akár a fényes csillag. Fönséges lassúsággal mozgott ide-oda s vissza. De semmire sem volt fölfüggesztve. Csak úgy lebegett, mintha súlytalan volna. A csillaginga lassan egyre közelebb ért a tó pereméhez, s a víz sötétjéből idekint nagy virágbimbó emelkedett ki. Minél közelebb ért az inga, a szirmok annál inkább kinyíltak, s a virág végül teljes pompájában hevert a víztükrön. Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha sem látott. Mintha semmi másból, csakis fényességes színekből állt volna. Momo nem is sejtette, hogy ilyen színek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenről megfeledkezett. Már maga az illat olyan volt, mintha soha másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik. Az inga aztán lassan meglendült, tovább járt.

Momo riadtan nézte, hogy amint az inga egyre jobban távolodik, úgy hervad a pompás virág. Egyik szirom válik le a másik után, s merül alá a sötét mélységbe. Momo szíve úgy belesajdult, mintha most veszítene el valamit megmásíthatatlanul s örökre. Mire az inga a tó közepe fölé visszaért, a virág teljesen megsemmisült. Közben azonban a tó túlsó felén fölbukkant egy bimbó a sötétlő vízből. S amint az inga szép lassan föléje ért, Momónak úgy tetszett, még fölségesebb virág, ami belőle nyílik. De a csillaginga továbblendült, s ez a virág is elfoszlott s alámerült, szirom szirom után, le a tó megfejthetetlen mélységébe. A túlfélen az inga továbblendült, s most ott kelt ki újabb virág a vízből. Momo lassan fölfogta, hogy valamennyi virág mindig más, mint az előző volt, mindig az tetszik a legszebbnek, ami éppen nyílik Körbe-körbe járva a tó körül, nézte, hogyan kelnek, nyílnak a virágok s hogyan múlnak el. Úgy érezte, ebbe a varázslatos játékba soha nem fáradna bele.Aztán lassanként észrevette, hogy szüntelenül valami más is történik, olyasmi, amit eddig nem vett észre. A fényoszlop, amely a kupola közepéből aláragyogott, már nem csak látható volt – Momo egyszeriben hallotta is! Eleinte olyan volt, mint a szélzúgás, ha közeledve a fák koronáját beszélteti. De aztán nőtt, nőtt a hang, egyszerre csak a vízeséshez vált hasonlóvá vagy a tenger dübörgéséhez, amikor sziklapart állja az útját Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés számtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb és újabb rendet alkotnak, változnak, más és más harmóniában olvadnak össze. Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvirág alatt a csöndre fülelt. Most azonban egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo sejtette, ez a zengő fény hívogatta elő a sötét vízből a virágokat, ez adott nekik utánozhatatlan s megismételhetetlen színpompát s alakot.
Minél tovább hallgatta a zenét, annál inkább meg tudta különböztetni az egyes hangokat. Ezek azonban nem emberi hangok voltak, inkább úgy zengett, mintha arany, ezüst s a világ valamennyi érce dalolna. Aztán e hangokon túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségből s megfoghatatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egyszerre csak szavakat hallott, olyan nyelv szavait, amelyet eddig soha nem hallott, s mégis értette őket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamennyi csillag, valódi nevüket nyilatkoztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne foglaltatott, mit cselekedjenek, összhangban hogyan működjenek, hogy ezek az idővirágok keletkezzenek, s újra elmúljanak. Momo egyszeriben megértette, hogy ezek a szavak hozzá szólnak. Az egész világ, a legtávolabbi csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolhatatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá."


(ENDE, Michael: Momo) 

Hát ezért adtam a blogomnak a Kis éji zene címet. Zenéljen bennünk az egész világ, zenéljen az Örökkévaló.